Rajongok a denevérekért

Nem pusztán Halloween kapcsán jutott az eszembe, egyébként is, egész éven leresztül, töretlenül és szakadatlanul rajongok a denevérekért.

Természetesen én is abban a közép-kelet-európai környezetben nőttem fel, ahol az anyák tisztes kötelessége a gyerekek riogatása, rémisztgetése, elrettentése mindentől, akármitől, bármitől, bogaraktól, madaraktól, idegenektől, váratlan helyzetektől, de legfőképpen, az átlagtól, az elfogadottól eltérő vélekedéstől és cselekedetektől.

Sajnos, kezdetektől fogva (talán öt éves koromtól kezdve), a gyáva lázadók életét éltem. Egy-két bátor próbálkozás után, rájöttem, hogy leginkább el kell raktároznom, a saját, későbbi, felnőtt életemre mindazt, amit semmiképpen sem akarok követni, amit terhes és ostoba szabálynak tekintek, de amit – átmenetileg, a béke érdekében – el kell tűrnöm, ha nem akarok estig a sarokban állni, esetleg térdelni, étlen, szomjan, amíg végre megérkezik Apu, a nagy békeszerző, aki kiszabadít

.

Így voltunk a denevérekkel is, melyeket ugyan nem láttunk soha, hiszen alkonyat után nem illő a szabadban tartózkodni, de a rémmesék, hogy összevissza röpködnek és végül a hajunkba eresztve karmaikat elragadnak bennünket, és nem szabadulhatunk tőlük, azok elevenen éltek.

Egészen sok-sok évtizeden át, amikor a saját avar és lemetszett ág égetéseim során, magam éltem át, amint az esténként elülő madarak után, birtokukba veszik az égboltot a furcsán, cikkcakkosan, szeszélyesen röpködő denevérek.

Ültem a kevei kert tyúkketrec- rácsos kerítésének beton talapzata szélén, egy pohár itallal, egy-két cigarettával, nézegettem az olykor csak parázsló, füstölő, majd szeszélyesen lángra kapó tüzet (mert akkor még nem volt tilos a kerti hulladék égetése), és elbűvölten szemléltem a rovarpusztító, apró denevérek, cikázó repülését.

Elvarázsoltak.

Nekem egyébként is, az isteni csoda kategóriájába tartozik, hogy egy négylábú, emlős, rágcsáló, vagy ragadozó, rovarevő lény, úgy röpködjön, mint a legkifinomultabb madár!

Tovább mélyült a barátságunk, a Hunor utcai házban, ott sem múlhatott el alkonyat a denevérek nélkül, és tetőzik most, a nyolcadik emeleten, ahol szinte az ablakomat is érintve röpködnek kis barátaim estéről estére.

Sajnálom, de képtelen vagyok viszolyogni, vagy félni tőlük! Elképzelem szárnyas bőrredőik finom bársonyát, apró, csillogó szemeikben az értelem villanását, azt, amint hasukra csimpaszkodó utódaikról gondoskodnak, és szeretetet, rokonszenvet érzek irántuk, semmiképpen sem utálkozást. 

Sárkával, még a Hunor utcában vettünk is két denevér menedéket, amit aztán István szerelt össze, és abban reménykedtünk, hogy előbb-utóbb beköltöznek majd,  (persze végighallgattuk az ÁNTSZ-es Sybill szomszédasszonyunk rémtörténeteit a veszett denevérek veszélyességéről), de végül mi hamarabb költöztünk el, mint a denevérek be. 

Sybill volt korábban az, aki harsányan követelte tőlem, hogy azonnal kergessem el a madarakat a kertemből, mert különben én leszek a felelős, a madárinfluenza, ugrásszerű elterjedéséért a III. kerületben, ő volt az, aki a törülközőket naponta, az ágyneműt hetente kétszer cserélte, és a mosógépe éjjel-nappal, szakadatlanul működött. Ugyancsak ő figyelmeztette kedvesen a lakásunk új tulajdonosait, hogy a  legjobban tennék, ha tömény Domestos-szal locsolnák fel a kertet, mert mi kutyákat tartottunk és ez komoly fertőzés-forrás a gyerekeiknek, de a vidékről származó mama, aki szobakutyáknál komolyabb veszélyeket is túlélt, amíg felnőtt, harsány röhögéssel reagált a jó tanácsra. Mi sem fogadtuk meg Sybillke dörgedelmit, bár meglehetősen sokat bosszankodtunk rajtuk.

Most Sárka kertjében vannak a denevér-menedékek, majd tudatom, ha lakóra találtak!