Papírzsebkendő

Egy ezeréves, fekete alapon fehér pettyes, elnyűtt, hosszú ujjas, agyon mosott, zsebes pólóban szeretek telente aludni. Selymesen simogat, kellemesen melenget, otthonos, ronda, de finom! Aztán reggelente (vagy pontosabban hajnalonta), a mosdásig, a fésülködés, sminkelés szakaszáig ebben is maradok, legfeljebb magamra kanyarítom a Csöpi nagynénémtől visszaörökölt (hajdan neki vásároltam) fehér, termo mellényt, ha odakint már fagy, és a nyitott ablakon keresztül jeges áramlatok támadnak.

Ezek, sajnos pótolhatatlan darabok, az ilyen hozzánk nőtt ruhaneműk az évtizedek alatt alakulnak második bőrünkké. Nagy űrt hagynak maguk után, ha végképp megadják magukat.

Újabban a legtöbb felsőmnek zsebe van, mert egyre gyakrabban van szükségem papírzsebkendőre. Könnybe lábad a szemem, csípi a szempillafesték, csöpög az orrom, mert a mosogatószerek, mosóporok, öblítők, fertőtlenítőszerek, dezodorok, kölnik és parfümök, fűszerek (kiváltképp a szerecsendió és a bors) illata irritál, gyorsan le, vagy meg kell törölni akármit, bármit, és semmi egyéb sincs kéznél, ezért a bal zsebeim tele vannak tiszta, míg a jobb zsebeim pedig, alig használt zsebkendőkkel.

Aki egynél többször mosott már mosógéppel, az pontosan tudja, hogy egyetlen, zsebben felejtett papírzsebkendőnek mi a hatása!

Aki itt nőtt fel, Közép-Kelet-Európában, az viszont azt is pontosan tudja, hogy nem létezhet ok és indok a zsebekben kutakodásra (nem szólva a más levelének, üzenetének kibontásáról, elolvasásáról vagy bármilyen, illetéktelen kíváncsiskodásról, amely sértheti a másik embert).

Ezért aztán olyan mély viszolygás van bennem a zsebek átkutatás tekintetében, hogy még a saját zsebeimet is csak azért nézem át, mielőtt a szennyesbe tenném a ruháimat, mert még jobban tartok a ruhákon eltrimmelődő, foszlott papírzsebkendőktől és azok (szinte lehetetlen) eltávolításától.

Hja’ nem egyszerű az élet (vasalni a nadrágba, mondta a szabó)!

A családomban, még a neveltetés kitörölhetetlen nyomainál is mélyebb hatással járt Anyu egykori zseb-kutakodása és annak messze nyúló hatása, amidőn fény derült Apu egy kilengésére (volt több is, okkal) a házastársi hűség kötelékéből.

A történet immár elmesélhető, hiszen Anyu is már évtizede az égi koncert-teremben dirigálja a leánykart, Apu pedig a kávéházban időzik Karinthy, Kosztolányi és számos természettudós meg Ulpianus társaságában, a külső szereplők, viszont ismeretlenek (a zömük, még a számomra is).

Azt, hogy miként élhettek le több mint 50 évet házasságban olyan emberek, akik között szakadéknyi szélességű és mélységű felfogás beli, érdeklődési kör szerinti, karakter és temperamentum különbség volt és növekedett, az a mai generáció számára teljesen ismeretlen és érthetetlen. Ráadásul úgy, hogy Apu számára az első, a sérthetetlen és érinthetetlen, szóval sem illethető, semmiképpen sem kritizálható lény, az Anyu volt és maradt, mindörökre.

Anyu alig múlt 40, amikor az öregedés útját választotta, megőszült, nem festette magát, nem szeretett „divatosan” öltözködni, Apu örökifjan halt meg.

Anyu mérsékelten volt olvasott, korlátokkal érdekelte a képzőművészet, a természet- és társadalom-tudományok totálisan hidegen hagyták, viszont zene-szeretetét és zenei jártasságát nem lehetett megkérdőjelezni. Apu minden tudományágba beásta magát, annyit olvasott, mint én sem, imádta a képzőművészet minden ágát-bogát, viszont a zene hagyta teljesen hidegen, mint mondani szokás, annyira botfülű volt, hogy a Himnuszt is csak onnan ismerte fel, hogy mindenki felállt.

Anyu zárkózott volt, minden idegennel (sőt ismerőssel) szemben elutasító, Apu nyitott, barátkozó. Anyu utálta a társaságot, Apu társaság, közönség nélkül néha unatkozott. 

Anyu általában garasoskodó volt, kivéve az eseményekhez (karácsony, születésnapok) kötődő kicsapongásait, Apu nagyvonalú, adakozó, osztogató volt, ha volt fedezet, ha nem és mondjuk a gyűrűit kellett feláldoznia.

Apu szerette, tisztelte és gyűjtötte a régiségeket, a régi bútorokat, tárgyakat, Anyu még a meglévő, örökölt régi tárgyakat is cserélte a kor divatja (mint Varia bútor, csak felejteni tudnám) szerintiekre. Eladta például a dédszüleimtől örökölt régi, bőr klub-foteleket, és valami modern, hálószoba-bútort vett a pénzből.

Fel tudjuk fogni, a mai eszünkkel, hogy ez mennyi, mindennapi konfliktust és kompromisszumot gerjesztett? Fel tudjuk fogni azt, hogy mindennek ellenére kitartottak egymás mellett? Pontosabban, Apu tartott ki haláláig, mert Anyu azért olykor elvált volna, akármibe is kerül, bár ki tudná elválasztani, hogy ebből a fenyegetődzésből mennyi volt az, amit meg is valósított volna, és mennyi az, ami „csak” az általa megkívánt végeredményig elvezető manipuláció része volt? 

Ember meg nem mondja! 

Egy különös, ma már elfelejtett koreográfia mentén kidolgozott, kigyakorolt, naponta finomított tánc zajlott a szemünk előtt, és én csak szerfelett sajnálom, és egyben végtelenül örvendezem azon, hogy az én sorsom – jó okkal – másképp alakult. 

Talán, ez az elfelejtett koreográfia is tanulságos lehet azonban másoknak, sokaknak.