A zaklatások margójára

Azt hiszem, hogy minden jó érzésű ember, szívből utálja, mélyen megveti, határozottan elítéli mindazokat, akik valakit – akarata ellenére – a saját vágyakozásuk teljesülésére akarnak rábírni, netán kényszeríteni, erejüknél, hatalmuknál fogva, vagy akár csak indíttatásuknak engedve.

Azt hiszen, hogy a saját kezemmel tudnék végezni mindazokkal, akik mindezt kiskorúval szemben alkalmazzák (bár vannak kétségeim, mert talán még kiadósan pofon verni sem tudnék egyetlen embert sem, de határozottan erre vágyódom). Annak, viszont, aki arra vetemedne, hogy a saját leszármazottjaimmal, vagy tágabb családom bármely tagjával kíséreljen meg ilyesmit, no, annak, saját kezemmel törném  apró darabokra a karjait! Ilyen gyarló vagyok, minek is tagadnám!

Ugyanakkor a hócipőm van tele az egyre szaporodó, erről szóló hírekkel!

Azt gyanítom, hogy néhány áldozat elvéti a határt, ami a kezdeményezés (megengedem, ez lehet jóval erőszakosabb, nehezebben elhárítható a kívánatosnál) és a zaklatás mezsgyéjén húzódik, ahogy az sem kétséges a számomra, hogy a nagy kirukkolási hullám dacára rengeteg mélyen megsértett, meggyötört, valódi áldozat hurcolja tovább a maga kínjait, mint eddig, némán, hangtalanul, magányosan.

Jól lehet ez a téma a lehető legtávolabb áll mindentől, ami vicces, de nekem, az örök eretneknek, mégis egy viccesnek mondható történet jut eszembe erről is.

Hajdanában, karrierem csúcspontján, egy nagybank etikai kódexének összeállítása zajlott nagyban, amiben – természetesen – a meg nem engedett közeledés, ha tetszik, a zaklatás témaköre is érintésre került.

Az első írott javaslat, mit mondjak, több volt, mint szigorú! A hagyományos (és szerintem felettébb inspiráló és szükséges) széptevést, bókolást is elkerülni, jelenteni és büntetni való, tilalmas cselekményként határozta meg a szabályzat megfogalmazója.

Olvastam, olvastam, majd egyszer csak kifakadtam, hogy nekem igenis szükségem van arra, hogy a kollégáim olykor-olykor megjegyezzék, hogy csinos vagyok, hogy jelezzék, „ott vagyok még az elméleti piacon”, hogy engedtessék meg nekem, az ilyen közeledések örömteli elhárítása, vezető vagyok, racionális lény vagyok, de ugyanakkor nő is, aki az élete legnagyobb részét a hivatala falai között tölti!

(Hiányzott az is, amint úgy ötven felett már nem füttyentett senki utánam az utcán - akkortól a nők hirtelen láthatatlanná válnak - és még ma is örömmel nyugtázom, ha néha, nagyon ritkán, elismerő pillantást kapok.)

Végül, az etikai kódex nem került kiadásra az alatt az idő alatt, amíg a bankban dolgoztam, mert hogyan lehetett volna azt beleírni, hogy minden szabály, mindenkire érvényes, kivéve a (gyevi bíró helyett) a vezérigazgató-helyettes asszonyt?

Ha tegnap, tegnapelőtt, régebben tettem volna közzé, itt ért volna véget ez a fogalmazvány. Úgy véltem, hogy a sorok között, aki akarja, kiolvashatja a mondandómat, hogy nem feltétlenül szeretem, a pillanatnyi hírverésért megnyilvánuló, magát megmutató embereket, hogy ebben a mind-több dimenziós világban, annak a bizonyos éremnek sokasodnak az oldalai, élei, felületei, görbületei, és az „elfogadható” értékek, változó halmazán belül is, sokféle nézőpont férhet el, egymást nem kizárva.

Mára viszont már sekélyesnek, bántónak, felületesnek, poénkodónak érzem, ami tegnap még frappánsnak tűnt!

Mert az egész, felkapott téma mögött, annyi, de annyi tragédia, egész életeket meghatározó, feldolgozhatatlan élmény, veszély húzódik meg, amiket ezek az egy-két mondatos, féloldalas hírek egyszerűen fájdalmasan felkavarnak, az emberséges megoldás esélye, pedig az indulatok örvényében, egyre mélyebbre süllyed.

Sztereotípia, hogy a sértettek egyik motívuma a sérelmek eltitkolására az, ahogy őket a körülmények tisztázásakor kezelik, szinte gyanúsítottként, legalább együttműködőként az eseményekben, vagy felbujtóként. Ugyanakkor az elkövetők életének is vége, múltbeli teljesítményeik, legyenek akármekkorák is, hirtelen meg nem történtté, szemétté válnak, nem is szólva az ártatlanul meghurcoltakról, akiknek az élete megy tönkre. El kell hagyniuk a pályájukat, az otthonukat, sokszor a családjuk is elhagyja őket, a barátaik elszivárognak, el- és lekopnak.

Aki a zaklatást elszenvedi, olyan lelki sebekkel él tovább, amelyek miatt a bizalom, a kapcsolat-építési, a család-szervezési képesség alig reparálható, olykor generációkra kiható módon sérül.

Hajlamosak vagyunk a kövek rájuk dobálása közben elfelejtkezni arról, hogy az elkövetők is fel- és megmentésért sóvárgó, emberi lények. Legalábbis közülük jó-néhány.  Átkínlódott, álmatlan éjszakákon keresztül próbálják elfojtani vágyaikat, szoronganak, szégyenkeznek. Őket is sajnálom. Kivéve azokat, az önmagukkal teljesen eltelt személyeket, akik azt hiszik, bármit megengedhetnek maguknak, nekik minden jár! (Egy ilyen, teljesen öntelt emberrel éltem le közel 20, boldognak korántsem nevezhető évet, abban a hiszemben, hogy a családi béke érdekében az egyetlen választásom, önmagam feltétel nélküli alávetése a másik félnek, de végül mindettől, már jó ideje megszabadultam.)

Hogy jön ahhoz bárki, akár én is, hogy frappánsnak tűnő, sommás ítélettel állást foglaljon?

Csak azért osztom meg mégis Veletek ezeket a gondolataimat, hogy egyszer azt is megmutathassam, a lehetőleg, legalább közép-fokú nyelvhasználaton, arányos felépítésre törekvésen, a valódi mondanivalóm láthatatlan beépítésén túl (kinek hiányzik egy újabb kioktatás), milyen újra-gondolásokkal, mérlegeléssel jár ezeknek, a fél- vagy egyoldalas, hajnali szösszeneteknek a megírása.

Olykor az eredmény az, hogy elvetem az egész gondolatsort.

Lehet, hogy most is ezt kellett volna tennem, de akkor meg ott marad a feszítő érzés, hogy el szerettem volna valamit mondani.