December…

Tudom, hogy sokunknak, közöttük nekem is a december az egyik legnehezebb hónap. Nem pusztán a sötétség miatt, nem pusztán a hideg miatt, de azért is, mert decemberben költözött az örök vadászmezőkre Apu is, Anyu is.

Hiába telt el több mint évtizednyi idő az események óta, de nincs erő, ami képes lenne távoltartani az emlékeket, bár nagyon igyekszem, de ez lehetetlen!

Apu, szinte a kezeim közül távozott, egy kimerítő, bécsi¸ karácsonyi bevásárlás kellős végén, az utolsó mondata az volt: Marikám, már annyira megpihennék! Sikeres kívánság volt! Hiába jött két mentő is, hiába volt minden életmentési kísérlet, megpihenni akart, és sikerrel járt!

Anyu december 27-én lett rosszul, este, telefonon még le is szúrt, hogy hagyjam végre pihenni, lefeküdni, aludni, mert csak túl sokféle konyha, túl sokféle ételét kapta a karácsonyi vendéglátások során, elege van, tele van, csak pihenni akar, én meg ne fontoskodjak már körülötte, holnapra jobban lesz. Hát nem lett! Reggel vittem be eszméletlenül a kórházba, és haláláig nem is tért magához. Évekig tettem magamnak szemrehányást azért, hogy miért is nem voltam sokkal erőszakosabb az esti telefonomnál, miért nem akkor vittem be a kórházba, de idővel rájöttem, hogy fölösleges az önmarcangolás, mert Anyunak a veséje állt le, és ezen sajnos egy fél nappal korábban sem tudtak volna segíteni.

Aztán az is közrejátszik a decemberi összegzési, visszatekintési, emlékezési folyamatban, hogy az egyik nagyon kedves barátom, Ancsa, életének utolsó éveiben bevezette azt a szokást, hogy ajándék helyett, egy levéllel köszönti meghitt barátait. Engem is. Éveken keresztül érkező, évzáró levelei az egyik ágyneműtartóban lapulnak, dédapáim, dédanyáim és utódaik leveleivel együtt. Már soha nem fogom elővenni. Az biztos, hogy Ancsa nem fukarkodott az ítéletekkel, leírt jót is, rosszat is, illetve nem is rosszat, inkább figyelmeztetést, javításra buzdítást. Olykor csípősen, olykor nyersen, de soha nem bántó módon, és mindig kellemesen elegyítve, kiegyenlítve az oldalakat.

Tanulságos volt, az biztos!

A mai hajnali főzés közben, (zöldségleves vajgaluskával, tejszínes-sajtos bacon-kockás rakott tészta, háromféle kolbásszal és csipetkével készülő paprikás krumpli) két olyan barátom emelkedett ki a többiek közül, akikkel kapcsolatban úgy éreztem, hogy nem adja meg nekik a sors azt az elismerést, ami régóta járna, vagy ha mégis, roppant fukar kézzel!

Az egyikőjükkel egy eléggé elfuserált projekt kapcsán találkoztam, és nem kellet sok idő ahhoz, hogy együtt pendüljünk, ama bizonyos egy húron! Ettől kezdve, minden mindegy! Mindegy, hogy feketék vagyunk, vagy fehérek, világoskékek, vagy sötétek, kit szeretünk, kit nem, ki vonz bennünket, ki nem, testvérek lettünk! Nem találkoztunk személyesen évek óta, lájkolgatjuk egymás megnyilvánulásait a FB-on, néha írunk is egy pár mondatot, de testvérek vagyunk! Azonosak az értékeink, első a szeretet, fontos a béke, az alkotás, a jobbítás szándéka. Nem politizálunk, de nem kérdés, azonos elveket vallunk! Kedves Barátom! Neked szeretném üzenni azokat a szavakat, amelyekre én is sóvárogva vágyom: hogy tehetséges vagy, hogy alkotó vagy, hogy jobbítod a világot, hogy ezerarcú vagy, színészként, coacherként, emberként, hogy Tiéd a siker!

A másik eszemben járó barátom már évek óta nélkülözi a sikert. Egyszer, már privát üzenetben megírtam neki, hogy az életem során mit jelentett nekem a barátsága. Vele az életem, jóval gátlásosabb, korábbi időszakában sodort össze az élet, de annyi mindent éltünk át közösen, vagy párhuzamosan, mint kevesekkel. Kérem, ha lehet, hogy ennek a barátomnak a soha nem pihenő, sziporkázó, alkotó elméje nyerje el újra azt az elismerést, ami már régóta megilletné!

Drága barátaim, akik nem ismernek magukra ezekben a sorokban! Ne gondoljátok, hogy a számotokra nincs a lelkemben jó kívánság! Persze hogy van! Nehéz lenne tételesen felsorolni, hogy kinek kívánom, hogy sikeres legyen a műtétje, kinek azt, hogy jó legyen a következő lelet, és ki mindenki olyan szerencsés, hogy „csak” boldog ünnepet, egészséget és sok szeretetet kívánhatok neki, de így érzek, ezt kívánom!