Mennyire utálom…

Ha tudnátok, hogy mennyire utálom azokat a könyveket, amelyek a történet helyett azzal kezdődnek, hogy a szerző, vagy a szerkesztő felsorolja a szereplőket, rosszabb esetben a történetbeli funkciójukkal kiegészítve.

Ha jól belegondolunk, minden regény, novella, írásmű, amely szereplőket is felvonultat, úgy kezdődik, hogy totálisan idegen minden szereplő, fogalmunk sincs, hogy mi a helyük, szerepük a történetben, de a lassan hömpölygő, vagy viharosan ránk rontó történet sodrásában lassan-lassan minden szereplő a helyére kerül. Viszont ha családfával, szereplők felsorolásával, pláne csoportokba rendezett megjelenítésükkel nyitó könyvek belőlem automatikusan kiváltják azt a reflexet, hogy a kellős legelején a történetnek szeretném memorizálni, hogy ki is az aktuális szereplő, ezért egyre gyakrabban visszalapozok a kezdő felsoroláshoz, és a helyett, hogy átadnám magam a történet varázsának, töméntelen időt töltök a szereplők beazonosításával, elhelyezésével a felsorolásban.

Még ennél is zavaróbb „segítség”, ha a szerző térképet vázol fel a cselekmény helyszínéről. Legendásan pocsék térkép-olvasó vagyok! A családi történetet arról, amikor Modena-t kerestem a fénymásolt térképrészleten, és negyvenedszer sem találtuk meg a szükséges elkanyarodási pontot, mert a fénymásolatról lemaradt az első szótag, és a Jó Istennek se jött a közelünkbe a térképen szereplő „dena” nevű helyiség, most ne is érintsük! Legyen elég annyi, hogy ha nincs Lee Magdolna barátnőm, akkor máig is elsőéves hallgatója vagyok a Külkereskedelmi Főiskolának, mert Méhes tanár úr eddig buktatott volna meg újra és újra, gazdaságföldrajzból, a vaktérkép mellől.

Ezért aztán utálom a könyvek első lapjain szereplő térképeket! Ezúttal éppen három térkép „könnyítené” az eligazodást, de már rögtön az első fennakadást okoz. Ez az ábra, a kilenc világ térképe, de akárhogy számolom, legfeljebb öt szintet találok, ha viszont ezen belül, az apróbb megnevezéseket is számítom, akkor bőven kilenc fölé kerekedik a szám, úgyhogy feladom, mint már jó néhányszor.

Hogy hab is kerüljön arra a bizonyos tortára, ebben a könyvben még egy rúna-jel szótár is csatlakozik az immár négy segítő ábrához, úgyhogy az első két-három oldalam semmi másból nem állt eddig, mint szakadatlan visszalapozásból, azonosítási és memorizálási kísérletből, és – lássatok csodát – mindennek ellenére, magával ragadott a történet!

Tekintsétek ezt, egy minden eddiginél rendhagyóbb könyv-ajánlásnak, hiszen kevesebb, mint 10 oldalt olvastam el belőle, de már most merem ajánlani a figyelmetekbe Joanne Harris, Rúnajelek című könyvét. (Persze a "Csokoládé" után nem kellene ennyire csodálkozni!)

Bizonyára ismeritek a könyvtárosok ama jó szokását, hogy az első lapra, ceruzával feljegyzik a könyv műfaji besorolását. Na, esetünkben ez is rendhagyó, mert nem a fantasztikus regények esetében szokásos sci-fi, vagy fantasy megjelölés szerepel a bejegyzésben, hanem egyszerűen csak annyit írtak rá: fantasztikus!

Eddig tényleg az, ha Karácsony hetében, két kacsa, millió szelet hal előkészítése, sütése, panírozása, sütemények keverése és dagasztása és miegyebek között, még mindig elcsábít egy-egy fordulóra!