Hajnali ébredés

 

Ma, aztán igazán korán sikerült ébrednem, de ennek kivételes, mondhatom, hogy megdöbbentő oka van!

Az éjszakáim egyébként is úgy telnek, hogy a 9 óra körüli lefekvés, és a roppant gyors elalvás után, már jó ideje kétszer ébredek, amit – hála a lakásban itt-ott elrejtett, digitális óráknak ellenőrizni tudok – úgy 11 körül, és 1-2 óra között, mielőtt végképp felkelnék, 3-4 óra tájékán.

Ámde ma, 1 órakor végleg véget ért az éjszakám, és alighanem életem egy korszaka is.

Az történt, hogy – szégyen ide, szégyen oda – kiköhögtem egy háromtagú, kis hidat. Igen, kiköhögtem három olyan koronás fogat, amelyek tegnapig a szervezetem részeként tették a dolgukat, mára, viszont átlényegültek.

Mementóvá?

Figyelmeztetéssé?

A köhögésre fél évszázados jussom van, mindent megtettem, amit egy (tudottan) negyedik generációs dohányos megtehet ezért, és persze rásegít a drága Zitámtól „örökölt” vírusfertőzés is, aminek rabjaként, kiló-számra használom a PZS-t, és már hámlik a bőr az orrom környékén, meg az ujjaimon, a folytonos kézmosás miatt, de kifelé megyek belőle!

Az utolsó fog-generálozásomra akkor került sor, amikor a legutolsó végkielégítésemet felvettem. Ez történetesen egybe esett azzal a jogszabály-alkotási kísérlettel, hogy 5 évre visszamenőleg, adóztassanak meg minden, már eleve adózottan kézhez kerülő végkielégítést.

Mondhatnám, hogy Ulpianus, aki – tudvalévőleg nem a „zene Mozartja”, mint Beethoven, hanem a jogászok Hippokratésze, hevesen és hosszasan forgott a sírjában a visszamenőlegesség hallatán, és valami véletlen szerencse folytán ez a jogszabály nem is került hatályba, így egy autó árát befektetve, ismét teljes és ragyogó fogsorom lett, nem kis fájdalom, fáradtság és súlyos költségek árán.

Azt hittem, hogy ez a megoldás kiszolgál éltem fogytáig.

Hetente többször utazgattam családi fogorvosunk, Zsóka néni rendelőjéig, Óbudáról valahová a hajdani Osztapenko környékére, alig három átszállással, és tértem haza lila-kék foltos arccal, elzsibbadva, jobbára taxival.

Mire elkészült, a „nagy mű”, hónapok teltek el, és a fogtechnikus javaslatára, az alsó terület egyben, míg a felső két részletben került kialakításra. Na, ebből a felső kettősből adta meg magát az a jobboldali trió, amely most egy papírzsebkendőbe ágyazva lapul, mint régészeti lelet, koronástul, fogastul, gyökerestül, míg én ízlelgetem, nézegetem a hűlt helyét.

Igyekszem elhessegetni azt a sanda gondolatot, hogy talán Zsóka már akkor is sejthetett valamit, amit a fogtechnikus kontójára írva, így oldott meg, mert az egyik fogam környékén volt a kezelésekkor is, egy sokéves, visszatérő, azonosíthatatlan gyulladás, amit – szerinte – kikezelt, de ezek szerint (meg a tapasztalataim szerint) mégsem, mert mi más magyarázata lenne ennek a tagolt megoldásnak?

A látszólagosság?

Olyan sok minden „látványpékség” korunkban (ahogy Medgyessy Péter mondogatta annak idején, rövid közös munkaidőszakunk során), vagyis látszat-megoldások időszakát éljük.

Ha már mindenről számot adok, azt sem titkolhatom, hogy ez a ma éjszakai persze nem teljesen előzmény nélküli esemény! Mintha rémlene, hogy az elmúlt másfél évet átszelő lakás-hirdetés, eladás, keresés, csomagolás, szelektálás, költözés, beilleszkedés közben lett volna egy-két hét, amit heves fogfájás kísért, de miután fél évszázados rutinom van abban, hogy „nekem nincs semmi bajom”, ezt is, mint annyi mást, menedzseltem saját hatáskörben némi Cataflam segítségével.

Talán, mintha az is rémlene, hogy valami csavaros harapást egy kis roppanás követett, és ez után a jobb oldalamon nem esett jól a rágás, át is tértem szépen a baloldal használatára, de töretlenül bíztam a sérthetetlenségemben.

Most már órák óta töröm a fejem, a szokásosnál, ha lehet még több kávé és cigi mellett, hogy mi a megoldás.

Most ott tartok, hogy a dolog, alighanem így marad, ahogy van. Marad a félmosoly és az elővigyázatlan nevetésből előbukkanó foghíj.

Gyulladásra való hajlamom miatt nálam a fogbeültetés szóba sem kerülhet, meg egyébként is idegenkedem tőle, ráadásul közgazdasági szempontból is, a soha meg nem térülő invesztíciók közé sorolható, amelyeknek változatlanul nem vagyok lelkes támogatója.

Mindenesetre, leckét kaptam abból, hogy immár nem vagyok sérthetetlen! Hiába működik az agyam, ahogy szeretem, a szemem bár szemüveggel, de többnyire úgy, ahogy szeretném, az izmaim, ahogy még el tudom fogadni, szinte mindenem – bár gyógyszerekkel - a statisztikai átlagok szerint, éppen alul vagy felül illeszkedve a megengedett értékhatárok közé, de mostantól kezdve, soha többé nem vagyok sérthetetlen.

Barátkozom a dologgal. Nincs más lehetőség.