Négy centinyi zokogás…

A karácsony nálunk mindig sírós-nevetős ünnep! Idén nálam több dolog is kiváltotta az akkut, elfojthatatlan könnyezést, az is, hogy megkaptam az immár libamáj-áron beszerezhető, kedvenc whiskymet, kétszer is, Sárkámtól is, meg Csöpi-Sanyitól is, hogy Zitám saját kis ujjacskáival matrica-képet ragasztott nekem, és hozta, hogy ezt én ragasztottam neked, kis Mandika, hogy Zaza készített egy szépséges díszt, de legfőképpen az, hogy Zsófi kinyomtatta az eddigi írásaimat. (Annál inkább megindító ez, mert Csöpi-Sanyival és Sárival is évtizede megállapodtunk, hogy egy olyan családban, ahol kisgyerekből most éppen 7 van, a felnőttek már ne ajándékozzák meg egymást, de persze ezt soha nem tudjuk betartani, részemről megmaradtam a szimbolikus ajándék szintjén, úgyhogy most vergődhetek a túlajándékozott szerepében, de majd teszek ellene!)

Immár kicsit több, mint négy centi magas, az összespirálozott, színes képekkel tarkított, kétoldalasan, nyomdai segítséggel kinyomtatott írásaim gyűjteménye!

Magam sem hittem volna!

Most ezeket a köteteket fogom a nappaliban a dohányzóasztalra tenni, mint hajdanán, a szalonokban, a családi fénykép-albumokat! Aki akar, belelapozhat, aki nem, az hagyja figyelmen kívül!

Persze sírt Zsófi is, mert ő viszont megkapta azt az egyetlen ép Hummel figurát, amire vágyott.

Költözésemkor minden épen érkezett az új lakásba, kivéve az Anyunak évenként, apránként, méreg-drágán megvásárolgatott Hummel figurák zömét, abból négy törötten, csorbán érkezett a buborék-fóliás, dobozos csomagolás, TÖRÉKENY felirat ellenére.

Ugyan Költöz-Tibor (így szerepel a telefonomban), a költöztető cég tulajdonosa, aki élemedett kora ellenére, vagy éppen azért, hosszú lófarokban hordja a haját, pödrött bajuszt és székely irhamellényt visel, a telefonja pedig a nagyzenekari, magyar Himnusszal jelzi a hívást, szakemberrel megjavíttatta, de hát, ugye ami törött, az törött!

Az egyetlen ép darab, egy kislány kiscsibékkel, Pipi becenevű Édesanyámra is emlékeztetve, már régen Zsófi szíve vágya volt, most megkapta! (A maradék négy, javított darab pedig majd kellő időben, osztozás tárgya lehet.)

Azon is sírt Zsófi, hogy Sárka megfestette neki, egy közös, kedvenc gyerekkori esti-mese figura képeit, a subás, csillag-gyújtó képét, két képecskére, aztán sírt Sárka is, mert megkapta Marci kutya számára azt a régen áhított bilétát, amin a gazdi telefonszáma szerepel, elkószálás esetére, meg sírtunk együtt is, egymás miatt, összeölelkezve, összeborulva, örömünkben.

Aztán nagyokat nevettünk, mint amikor Sanyi szinkrontolmácsot követelt Zita monológjaihoz, vagy amikor Zaza egyben eljátszotta Harry Potter mind a két kötetét, a szemceruzával, a homlokára rajzolt villámmal, mert az első két, illusztrált kötetet is megkapta, egy „igazi” varázspálcával, és egymással versenyezve próbáltuk felidézni a kedvenc varázsigéinket, vagy amikor Zita csak annyit mondott: köszönöm kis Mandika, hogy hoztál nekem babaházat!

Aztán nagyokat ettünk (a kisütés-kirántás alig tartott tovább, mint két és negyed óra), csak hümmögve, mormogva kanalaztuk az igazi, tésztás-krumplis, szekszárdi halászlevet, Sanyi keze-munkáját, szóval sírás, nevetés, öröm, szeretet, minden, ami széppé tesz egy ünnepet, itt volt!

Mit mondjak! Köszönöm!