Hajdanvolt karácsonyok

Amikor gyerek voltam, nálunk az angyalok jussa volt, hogy a jó gyerekekhez leszállítsák a karácsonyfát és az ajándékokat. Ennek aztán az volt a következménye, hogy 24-én késő délután beöltöztettek bennünket a lehető legmelegebb ruháinkba, és elkezdődött a vég nélkülinek tűnő séta, apai felügyelettel, amíg Anya díszítette a fát, és alá rendezte az ajándékokat.

Persze ez minden évben járt némi bonyodalommal, mert az előző évben, nagy gondosan, egy „jó helyre” elrakott karácsonyfa-talp többnyire nem került elő, és senki sem emlékezett, hogy hol a fenében lehet! A karácsonyfa szára soha nem volt elég karcsú ahhoz, hogy bele lehessen préselni a nagy nehezen előkerülő talpba, az udvarban, vagy erkélyen kellett lefaragni belőle, fejszével, a legnagyobb konyhakéssel, kinek mi volt a keze ügyében. A faragás aztán persze legtöbbször túl jól sikerült, akkor következett a fa kiékelése, csavarozása, drótozása, beállítása, mindig ferde lett, és ezt az anyák csinálták, mert ugye a gyerekekre viszont az apák vigyáztak séta közben, meg hurcolták az egyre nyűgösebb apróságokat a karjukban, a nyakukban, végkimerülésig.

Az egyetlen üdítő élmény volt az orrcsorgató, lábfagyasztó séta közben, hogy szabadon lehetett leskelődni mások otthonába az ablakokon keresztül (ez máskor tilos volt), hol égnek már a fények, hol áll már a feldíszített fa, hol lehet játszó gyerekeket látni, akik már megkapták az ajándékaikat. Akkoriban még nem zárták a templomokat a szertartásokon kívüli időben, szabadon lehetett Betlehemet nézegetni, a hideg, fenyőillatú csendben, bár ennél sokkal izgalmasabb volt az ablakok, az idegen otthonok nézegetése, és a versengés, hogy ki, hány világító karácsonyfát lát meg elsőként.

Aztán egyszer csak végre haza lehetett menni, hogy a mobil nélküli világban, ezt hogyan tempírozták a szülők, végképp nem tudom, de némi vetkőzést és a pirosra fagyott nózik, fülek ujjak és lábak felmelegedését követően, indulhatott az ünneplés!

A legizgalmasabb számolgatás, a pesterzsébeti nagyszüleim karácsonyi látogatására esett, három busszal mentünk, az egy óránál is hosszabb utazás alatt, irtó sok ablak suhant el a szemeink előtt, és ugyan csak egy-két másodpercre, de sok-sok otthonba láttunk be!

Aztán, mire én is anya lettem, fordult a világ. Már nem sétáltattuk a gyerekeket jégben, hóban, fagyban, hanem vagy ők is segítettek a fa díszítésében, vagy éjszaka csináltuk meg például mi is, és karácsony reggelén érkeztek meg a pizsamás lányaimhoz az angyalok, de a kidíszített fák, a fénylő ablakok számolgatása akkor sem szűnt meg, amikor már réges-régen autóval mentünk a nagy- és dédszülőkhöz, egy második-harmadik kör, közös ünneplésre.

Telt és múlt az idő, és a díszítés kezdett kiáradni a házak külső felületére, az erkélyekre, a kertekbe, és mivel ekkoriban már szinte csak autóval jártunk, kedvencünk lett a környék körbe-autózgatása, a világító rénszarvas, az integető hóember felkeresése, évről, évre.

Ma már a falvak, kisvárosok versenyeznek, hogy melyiknek a fő utcája szebb, díszesebb, hol áll a legszebb adventi koszorú, de nekem, változatlanul megmaradó, kedves passzióm, a lakásokból kiszűrődő karácsonyi fények nézegetése.

Bár zavarnak a kék fények, bár utálom a pulzáló, villódzó, elhalványuló, felerősödő, vibráló fényjátékokat, de nagyon nagyra értékelem, hogy így, vagy úgy, ilyenkor egymásnak is üzenünk a díszeinkkel, a fényeinkkel, valamennyire közösen ünnepelünk!