Mandi történetei: Karácsonyi káposzta

Nem, sajnos nem a sokaknál hagyományos, karácsonyi töltött káposztáról szeretnék Veletek beszélgetni, ez nálunk nem volt szokásban, hanem a párolt vörös káposztáról, ami a karácsonyi ételdömpingben óhatatlanul felbukkant. Nálam, a legendás 27-ei ételsor részévé vált, mellékes szereplőként a narancsos rozmaringos kacsasült egyik kísérőjeként. Aztán ami megmaradt, az jó szolgálatot tett a szilveszteri malacsült mellett.

Akárhogy is, a párolt vörös káposzta a téli garnírungok jeles tagja, észrevétlen, ám szükséges kísérője a fő fogásoknak.

Sajnos a „kislakásba” költözésem szerves folyománya, hogy vége szakadt a karácsonyi, nagycsaládi összejöveteleknek, huszon-harmincan, még a folyosókon sem férnénk el, de azért itt-ott, nyomokban, felbukkan, a hajdani karácsony-záró hangulat egy-egy eleme.

Ilyen a párolt vörös káposzta is, ami szokásos kísérője volt a rozmaringos, fokhagymás, narancsos kacsasültnek.

Tegnap már megvettem azt az egy fej káposztát, ami a kínálaton szereplő három lehetőségből a legkisebb volt, ám így is gigantikusnak bizonyult.

Nagyi, annak idején mindig egy fej vöröset vágott szeletekre, egy fej fehér káposzta mellett, mert drágább volt a vörös, és ez is a spórolás egyik, szinte észrevehetetlen módszere volt, de manapság nincs árkülönbség a színek szerint, tehát én, már évek óta, csakis vörös káposztát használok.

Egy másik esemény jut az eszembe, amikor az ökörfej nagyságú káposztát szeretném negyedekre vágni. Nem megy könnyen!

Egyszer Nagyi, sírva kérte (telefonon) Anyu segítségét, mert nem volt elég ereje, szépen, egyenletesen felkockázni egy-két fej karalábét. Anyu ment is, de én nem kérem senki segítségét, amikor századszor veselkedem neki a negyedelésnek, végül mindig sikerül, és minden erőmmel el fogom kerülni, a „már megint anyád, vagy anyu” megjegyzést, bár eddig nincsenek erre utaló jelek, de nem is akarom megvárni, amikor ezek esetleg felbukkannak!

Tudom, hogy a lányaim, mindent félresöpörve rohannának nekem segíteni, ha bármi gondom, ilyen, vegy ennél nagyobb bukkanna fel, mindegy, hogy mibe kerül, programok átszervezésébe, anyagi áldozatba, betegállomány vállalásába, de talán éppen ezért nem vallom be, ha nehézségem akad. Van gondjuk elég, nélkülem is.

Végül én győztem, egyedül is, némi harc árán, és rengeteg szeletelt káposztám lett! Néhány fázisfotóval illusztrálom a folyamatot, miközben eszembe ötlik egy másik tapasztalatom.

Alig voltam tíz éves, de Nagyim szigorú nevelésin elveinek köszönhetően, már érett voltam egy komplett háztartás vezetésére, befőzéstől a mindennapi főzőcskéig. Ám mindig bizonytalan voltam a fűszerezés kérdésében. Nagyi szigorú elveket vallott, soha nem használt ész fűszerkeverékeket, azokat a lusta asszonyok fűszerének tekintette, és elvetette az „egyen-ízeket”, nálunk mindennek megvolt a maga fűszervilága. Én meg folyvást bizonytalan voltam, hogy elég jutott-e az ételbe ebből-abból, ezért minduntalan kóstoltam, és pótolgattam, szórogattam a fűszerszámokat, amiket Nagyi, egyetlen, biztos mozdulattal szórt az ételekbe.

A bizonytalanságomat az is növelte, hogy immár közel negyven éve, nem érzek semmiféle szagot, illatot, ami ugyebár befolyásolja az íz-érzékelést is (persze vannak nagyon is intenzív szag-emlékeim, de ez nem ugyanaz).

Évtizedeknek (hacsak nem fél évszázadnak) kellett eltelnie, és meg kellett jelenjenek a világ séfjeinek főzőműsorai ahhoz, hogy a szakaszos fűszerezés, kötelező módszertanát megismerjem, és ráébredjek, hogy nem én vagyok suta-buta, hanem ez tényleg így működik, amikor ezt-azt hozzáadok az addig harmonikus, ám félkész ételhez, akkor változik az íz, és azt, bizony ki kell igazítani, ezzel-azzal, és kóstolgatni kell.

Azt mondják, hogy sok beszédnek, sok az alja, a lényeg az hogy nem volt még reggel 8 óra, amikor elkészült öt és fél üveg, friss, finom, ízes almás párolt káposzta, be is költözött a plédek alá, dunsztolásra, ez biztosan kitart a karácsonyi és szilveszteri sültek mellé! Ezzel is beljebb vagyunk!

Íme az elkészítés fázisai:

Felvágva: