Család

Karácsony táján nagyobbá válik a család jelentősége, mint a hétköznapokban. Olyanok is összekerülnek, akik évente csak egyszer, ilyenkor vannak együtt, olyanok is szóba kerülnek, akikkel még ilyenkor sem találkozunk.

Családhoz tartozni, azt hiszem mindennél fontosabb! A mi szűken vett családunk, olyan 20 30 főt számlál. Györgyi és csapata most 15 fő, mi hatan, Csöpiék ketten, a szűk kör, de ha hozzászámítom Janika sógorom családját, Sanyi gyerekét, unokáit és dédunokáját, az itt-ott fellelhető unokatestvéreket és leszármazottaikat, a francia testvéremet és lányát, akkor elérjük lassan-lassan a száz-kétszáz főt! Persze ebben a körben vannak olyanok is, akiket éveken keresztül nem látunk, de azért a létszám betöltene egy tisztes zalai, baranyai, szabolcsi zsákfalut, és ez azért sokat jelent!

Eltelt egy nap, tovább meditáltam erről a körről, és rájöttem, hogy kijön az a háromszáz is, alig némi gondolkodással. A „Kistánti” és famíliája, a ráckevei másod-unokatestvéreim és családjaik, Omántól Szigetszentmiklósig, és ezek az emberek mind olyanok, akikkel így, vagy úgy, évente egyszer, vagy ritkábban, de tartjuk a kapcsolatot, ismerjük, követjük a sorsuk alakulását, tudunk egymásról! De itt van például a kiterjedt Rábl rokonság, akikről már nem igazán tudunk, vagy Mariska néni leszármazottjai Amerikában, vagy Babcsi néni utódai Ausztriában, vagy Ucika és családja valahol Csehországban, lehet, hogy ez a háromszáz is súlyos alábecslése a még nyomon-követhető, feléleszthető rokoni kapcsolatoknak, és akkor nem került szó a „szerzett rokonságról”, akikkel nincs azonos, közös ős, nincs „vérségi kapcsolat”, de a sorsunkat összekovácsolták a házasságok és a közös történelem. Fontos mindez?

Legalább is nekem!

Kisebb-nagyobb kitérőkkel, zömében itthon élünk! Kalandvágyból? Lehet, hogy röghöz-kötöttek vagyunk, mint a jobbágyok? Ki tudná, de itthon élünk, csalinkázunk a világban, ki pusztán egy-két hétre, ki hosszabban, de hazatérve.

Én magam, rabja vagyok az eredetemnek, annak, hogy Martinovicstól a Szabadságharcig, az elődeim az életüket (de legalább az egzisztenciájukat) adták a haladásért (vagy azért, amit akkoriban, annak tekintettek), az anyanyelvemnek, annak, hogy csak magyarul tudok harsányan nevetni a szóvicceken, csak magyarul tudok álmodni, fogalmazni, írni, csak „magyarul” tudom a lakásaimat berendezni. Hiábavaló volt minden kísérlet a beilleszkedésre más kultúrákba, a német-sváb indíttatás, az orosz-angol nyelvtanítás – sikerrel, vagy a nélkül – maradtam, aki voltam!

Színezi a képet az is, hogy idegenkedem a „Nagymagyarország” matricásoktól, már berzenkedem, ha a Himnuszt meghallom, mert annyian, annyi céllal és kisajátító szándékkal zengedezték, hogy számomra hiteltelenné vált (nem is szólva a Szózatról, vagy az Erdélyi Himnuszról), beteg vagyok, ha turul-madarat látok, pláne, ha a magyarság szanszkrit, óperzsa és egyéb eredetét fejtegető nézetekkel találkozom, de – mint mondani szokás – ez, az én egyedei, szociális problémám!

Büszke vagyok az anyanyelvemre, annak művelőire, azon kevesekre, akiket úgy tartok számon, hogy felsőfokon beszélték ezt a nyelvet, a képzőművészeinkre, a tudósainkra, a neves és névtelen hőseinkre, arra, hogy ez a maroknyi, sajátos kultúrát képviselő, kis nép, ennyi, de ennyi időn keresztül képes volt arra, hogy továbbadja, amit hozott, integráljon új elemeket,  alkosson, teremtsen, és örökítse, amit létrehozott.

Jó dolog tartozni valahová! A családodhoz, a nemzetedhez, az emberiséghez, a természethez, az univerzumhoz!