Micsoda cudar idő…

Micsoda cudar idő van, már napok óta!

Nem, nincs kibírhatatlanul hideg, nem, nem a latyak, a folyton eső valami (hó, havas eső, záporszerű, kitartó eső), nem, nem a gomolygó köd és hideg pára zavar leginkább, bár a maga módján, mindegyik utálatos, hanem a szél!

Már annyi ódát zengtem erről az alig több mint egy éves, új tapasztalatról, ami a korábban soha át nem élt, panelban lakáshoz köt engem, de arról eddig bőszen hallgattam, hogy sikerült bevásárolni magam Óbuda egyik szélcsatornájába.

A négyemeletesek karéjából kimagasló tízemeletes még szélmentes helyen is kedvenc bukfencező-helye lenne a fuvallatoknak, de a magyarországi, uralkodó északnyugati szél sodrásának kellős közepén, sajátos az élet. Pláne a nyolcadik emeleten!

A házunkat egy földszinti átjáró szakítja ketté, itt lehet a Huszti útról a Szérűskert utcába átsétálni, és itt mindig hideg van (mint a Lövölde téren, ahogy Kern András énekli) és mindig erős a szél. Ez nyaranta kellemes, de egyébként már korántsem az, de meg lehetne szokni, ha ezzel nem járna együtt az is, hogy a teljes lépcsőház is huzatos, szeles emiatt, kiváltképp, ha akármelyik emeleten ráadásul nyitva van a szintenkénti négy folyosó ablak bármelyike is. Hiába van ajtaja a lépcsőháznak, azt a legkisebb fuvallat is kitárja, ami az én esetemben azzal jár, hogy becsapódnak a nyitva lévő ablakaim, és kicsapódnak a WC-ben lévő, a falba épített szellőztető rendszert és a vízórákat fedő, apró fém ajtócskák. Lebegnek a függönyök, csapódnak az ajtók, és csak fütyül, és egyre fütyül a szél!

Ilyenkor szaladok és csöndesen becsukom a lépcsőház ajtaját, legyen éjszaka, vagy hajnal, de bevallom, a legszívesebben letörném a karját annak, aki esetleg szándékosan hagyja nyitva ezt az ajtót. Mert a mi házunkban általánosan elterjedt szokás az, hogy a lépcsőház felé szellőztetnek, ha a folyosón kellemetlennek tartják a terjengő szagokat, legyenek azok bármilyenek is.

A lakásomba még az előző lakók, na meg a panel-program jóvoltából, a legújabb, thermoplan ablakokat szerelték be, és én gondosan minden hírmondást végig tanulmányoztam a téliesítésről, Peti vőm mindent megcsavart, amit csak kellett, végig csináltuk a papírpróbát (behúzható-e egy papírlap, vagy beszorul a becsukott ablak keretébe, ha becsukjuk azt), és mondhatom, hogy a lehető legtéliesebb üzemmódban vannak az ablakaim! De mindez semmit sem számít, ha erős a nyugati, vagy az északi szél, és mondhatom, hogy mostanában, mindkettő alaposan kitesz magáért!

Apu betegesen gyűlölte a huzatot, a szelet, de erre jó oka volt, ő és Ili testvére, a legkisebb szellőre is képesek voltak hosszas és fájdalmas, arc- vagy homloküreg gyulladással reagálni, sajnos testvérem is örökölte ezt a családi hajlamot, majd Sárka lányom lett a következő áldozat. Én mentesültem ez alól (csak a kéz- és lábfejet torzítgató, Hübner-bütyköket örököltem a család másik ágától, meg a diabéteszt Anyutól, meg a tüdőtágulást a dédanyámtól).

Legalábbis így volt ez egészen tavaly őszig, mert azóta, erősebb szélfújáskor, először csak az összes fogam (a még meglévők, meg amelyeknek csak a régen kihűlt helyét töltik be a fogorvoslás remekei) kezd fájni, majd az orrom csorog, végül hetekig kínlódok minden lehajlásnál az arcomba, vagy homlokomba hasító, szúró fájdalommal, vagyis utolért engem is az apai átok!

Sajnos, ilyenkor nincs mit tenni, akár a Banks gyerekek a Csresznyefa utcában, csak várom, hogy megforduljon a szél és újra visszatérjen Mary Poppins, vagy helyette a tavasz, de legalább a téli napforduló, és kezdjenek hosszabbodni a világos órák, a szél is elviselhetőbb tavasztól!

A téli napfordulóig már csak 16-ot kell aludni!