Még jószerével…

Még jószerével meg sem pihenhettek a főző-, sütő-, tároló- és tálaló edényeink a helyükön, a polcokon, a szekrényekben a kamrákban, de megint feladatuk van, jön a szinte egybefolyó szilveszter-újévi sütés-főzés!

Ma igazán hasznát vettem a hajnali ébredésemnek, mert nem is volt még 10 óra, amikor máris készen volt a kétféle krumpli (tejes-vajas püré és hagymás-tört változat), készen állt a párolt káposzta, a korábbi befőzésemnek köszönhetően, elkészült az egres-alma mártás, némi zselatinos segítséggel, ezt majd dermedt állapotában tálra borítom, és hideg, szeletelhető ínyencségként kíséri a malac-sültet.

Minthogy ebben az időszakban csakis olyasmit szabad enni, ami a családhoz varázsolja a szerencsét, a bőséget, ami - tudvalévőleg – apró, kerekded, garasként guruló élelmiszer-félék feldolgozását igényli, elmerengtem egy Nagyi-féle rizskoch sütésén, és a gondolkodást, tettek követték! Kész, a habos, rezgő, a szélén viszont ropogós, ízes rizskoch is, meg a rumaromás, kakaós öntet hozzá. (Van ugyan néhányféle lekvár is, önthető és rezgő, de hátha éppen erre, vagy erre is lesz gusztusa a kicsiknek és a nagyoknak!)

Nem lehet semmit főzni, ami vízi-jószág, mert az elúszik a szerencsével, semmilyen szárnyast, de legfőképpen tilos csirkét, mert az elkaparja a szerencsét, jöhet a malac, mert az viszont kitúrja a szerencsét, meg minden, ami sok, apró, gurulós, rizs, lencse, bab, semmit ami ecetes, mert az megsavanyítja az édes jókedvet!

Már csak azt a méretes, csontos, bőrös malac-steaket kell ropogós-porhanyósra sütni, néhány órácska alatt, na, meg az egyelőre lábosban ázó lencséből kell babérleveles, tejfölös, savanykás, virslikarikás főzeléket készíteni, de ezek ráérnek holnap is!

Tulajdonképpen, minden, ami elkészült, az is ráért volna akár holnap is, de nekem 30-án, mindennél nagyobb szükségem van a lélek gondjainak (nálam) legjobb gyógymódjára, a munkaterápiára!

Ma van Anyu halálának - elhihetetlen – 11. évfordulója.

Annyira emlékszem, hogy abban az alig két napban, amíg az intenzív osztályon kezelték, kezdetben még fel-felvillant bennem a remény, hiszen Anyu, annyiszor állt talpra a padlóról, vagy még annál is mélyebbről. Amíg a megszokott, haragos, dacos, összeszorított ajkú, ráncolt homlokú arcát láttam (félelmetes, hogy sokszor ez néz vissza rám a tükörből), amíg a megszokott, félig hason-fekvő pózában aludt, addig azt hittem, még visszatér. Amint kisimult arccal, gyűretlen lepedővel takartan, szépen, forsriftosan, a hátán feküdt, a testével párhuzamos karokkal, tudtam, hogy vége a küzdelmének.

Úgy 11 óra lehetett, amikorra minden intézni valóval végeztünk, megjártuk a kórház igazgatóságát, mert nem szerettünk volna (Anyu kívánságának megfelelően) boncolást, a kórház hulla-kamráját, az önkormányzatot, még talán valami okiratot vissza is kellett vinni a kórházba, amikor végre úgy ültünk vissza Sárka lányommal a kocsiba, hogy na, akkor mindennel végeztünk!

És akkor, kimondtam, hogy na, most ugorjunk fel Anyuhoz egy kávéra, meséljük el, hogy mindent elvégeztünk, milyen ügyesek voltunk! Sírás, nevetés!

Ha elmondhatnám – és miért is ne tehetném – hogy azóta is hányszor, de hányszor riadtam fel békés, olvasós, önfeledt délutánonként arra, a semmihez sem hasonlítható, ütés-szerűen a koponyám tetején landoló, a gerincemen végig futó, lúdbőröztető döbbenetre, hogy a francba, még most délután nem hívtam Anyut, hátha éppen nincs jól, hátha szaladni kell hozzá, és hányszor jöttem rá, hogy már régen nem kell.

Ez is, a folyamatos emlékezés egy útja-módja.