Dóri ajándékához

Bizony ezzel a gondolatsorral, sokak szerint elrontom Dóri karácsonyi ajándékának meglepetés jellegét. Én soha nem gondoltam így, szerettem, ha előre elárulták, hogy mit is kapok, és utána „természetben” is átvehettem a meglepetést, így – ha tetszik – kétszer örülhettem neki!

Most lelövöm a poént, mert elárulom, hogy miért is éppen ezt választottam Dórinak!

Már régóta szemezgettem egy alkotó munkáival, a szépséges selyemsálakra fűzött, egyedi, ismételhetetlen finomságú díszekkel készített nyakdíszeket folyamatosan csodáltam.

Külön ajándéka a sorsnak, hogy ezt az alkotót, immár a barátomnak mondhatom!

Történt, hogy egyszer, egy olyan nyakékbe botlottam, ahol a medál, egy „félig kész” kagylóhéj volt, ahol már jól látszottak a jövőbeni igazgyöngyök kontúrjai, ám még mindegyikük, mélyen beágyazódott a kagylóhéjba, még nem váltak el az útjaik, még összenőtt állapotban voltak, tovább-fejlődésre készen.

Senki meg nem mondhatja, hogy fáj-e a kagylónak, amint igazgyöngyöt növeszt, saját anyagaiból. Az biztos, hogy legalábbis furcsa, viszkető, irritáló érzet társul ehhez, hiszen egy oda nem illő porszem, kosz-szemcse váltja ki a kagylóból az extra tevékenységet, de jár-e mindez fájdalommal is, mint nálunk, embereknél, az alkotó tevékenység? Azt hiszem, hogy igen, az alkotás és annak fájdalma, egyetemesen, kézen-fogva járó jelenségek.

De nem ezt szerettem volna elmondani Dóri ajándéka kapcsán, hanem azt, ami a kagylóhéjba félig bele-kövesedett, apró igazgyöngy-kezdemények kapcsán nem hagyott nyugodni.

Azt a gondolatot, hogy minden ember lelkében, ott fejlődnek az igazgyöngyök, némelyik megszületik, napfényre tör, elismerésre talál, némelyik soha el nem válik a héjától.

Aztán az is megérne egy misét, hogy hányféle alakban születhetnek meg ezek a gyöngyök, kinél egy szép hímzésben, horgolásban, finom ételben, otthon varrt ruhában, ízlésesen berendezett lakásban, gondosan felásott kertben, igényes ácsmunkában, szép-ívű kovácsolt rózsában, felcsillanó szemű tanítványban, megtámadhatatlan szerződésben, millió arca lehet a megszülető „igazgyöngyöknek”.

Ezt szerettem volna a családi karácsony-ünnepen elmondani, amire persze semmi esély sincs, amikor huszon-harminc gyerek-felnőtt hemzseg egyszerre, mindenki ad és kap (jó esetben), mindenki beszél, sír, megsértődik és könnyezik a meghatódottságtól, vagyis „élet” van.

Szóval azt szerettem volna elmondani, hogy annyira szurkolok, hogy öklömnyi igazgyöngyök szülessenek a Benned rejlő tehetségből! Nézegesse ezeket még évszázadok elmúltával is, aki csak arra jár, mint az Uffizi-ben a csodálatos, amorf igazgyöngyökből készült dísz- és kegytárgyak gyűjteményét nézegetjük mai napig.

Még ennél is jobban szurkolok azonban annak, hogy teljesedjen ki Benned és örök életedre kísérjen el az a képesség, hogy embertársaidban is meglásd az igazgyöngy-kezdeményeket, legyenek azok bármennyire aprók is, szinte észrevétlenek, mert kérlek, hidd el, ott lapulnak, mindannyiunkban!