Köszönet

 

Szokásos, hajnali bóklászásom közben, a FB-on találtam egy köszöntést azoknak, talán mentősöknek, orvosoknak, tűzoltóknak, akik akkor is mások megmentését, kisegítését teszik, amikor a többség békésen ünnepel, vagy pihen, és tetszésemet adtam ehhez a köszönethez.

Aztán elméláztam.

Elgondolkodtam azokon a százakon, ezreken, akik nem ezekben a némiképpen szem előtti szakmákban, de ugyanúgy teszik a dolgukat az ünnepeken is, a saját és családjuk ünneplését elfelejtve, félretéve, átütemezve, mert olyan a feladatuk, hogy azt ilyenkor is tenniük kell.

Éjjeli őrök, gátőrök, vízügyiek, másféle ügyeletesek, telefonos diszpécserek, benzinkutasok, fel sem tudom sorolni, hogy hányan, de hányan vannak még, akiknél előbbre sorol a feladat, mint az ünnep. (Nem is kell messzire mennem, a saját sógoromnak is volt olyan munkaköre, ami miatt néha 23-án, néha 25-én jöttek az angyalok, mert ügyelnie kellett.)

Nem is szólva azokról, akik önként, saját döntésük és nem a megélhetés, a kereset kényszere okán sorolnak egy feladatot jóval előbbre az ünneplésnél! Ők azok, akik a megszorult, rászoruló, kiszolgáltatott társaiknak adnak ilyen vagy olyan enyhülést, lehet, hogy „csak” egy műanyag pohárnyi, forró teát, egy sálat, egy jó szót, egy tál ételt, akik másokra is gondolnak, nem csak saját magukra, a családjukra, a szeretteikre  (bár ez sem kis dolog).

Akik elhasznált takarókat és egy tál vizet tesznek ki a kertjük végébe a kivert, kóborló kutyáknak.

Köszönet mindegyiküknek!