Ez
a történetem immár közel évtizeddel ezelőtt kezdődött, amikor egy
kézműves-hobby-újságban ráleltem a kerti denevérlak „lapra szerelt”
alapanyagaira, az első szögtől az utolsó csavarig, közvetlenül a szintén összeszerelhető
rovar-hotel ajánlata mellett.
Természetbarát
unokámra (is) gondolva, rohanvást megrendeltem mindkét készletet, és miután azt
tudtam, hogy a denevérek kolóniában élnek, rögvest két denevér-szállást kértem.
Zalánnal
az egyik kedvenc elfoglaltságunk volt vacsora után és fürdés előtt, hogy a
kertben üldögélve lestük a denevérek felbukkanását, cikkcakkos röptét, és a
fele királyságunkat adtuk volna „saját” denevérekért!
Lelki
szemeim előtt láttam, amint egyre ügyesebb kezű, barkácsoló unokámmal közösen fúrunk
és faragunk (mint akkori szomszédom, Tibi-bácsi, aki megszakítás nélkül,
mintegy 20 éven keresztül édesítette meg a délutáni pihenésemet némi ütve
fúrással, kalapácsolással, szegecseléssel), kiakasztjuk a kis
élőlény-csalogatóinkat a kertbe, és aztán együtt szemléljük az eredményét.
Sajnos
az összeszerelés oly mértékben haladta meg a mi barkácsolási tudományunkat,
hogy végül Sárka lányom akkori iskolájának technika tanára végezte el a
feladványt, második nekifutásra már tökéletesen, és a három doboz kikerült a
teraszunk kert felőli végére.
Persze,
abban is van némi morbid humor, hogy mintegy „mini-táplálék-lánc” is keletkezett,
a hasznos kerti rovarok áttelelését támogató rovar-hotel, és a rovarok
legnagyobb fogyasztójának tekinthető denevér-szállás egymás mellé lógatásával,
de ez igazán csak most tűnik föl.
A
rovarhotel szépen benépesült, hasznos, vagy ki tudja miféle ezzel-azzal, a
denevérek azonban elkerülték a házam táját (sőt Sárka háza táját is, mert szétköltözésünk
során ezeket a fontos tartozékokat ő vitte magával, neki jutott egy tenyérnyi
kertecske is a lakáshoz), egészen a mostani hét elejéig!
Békésen
üldögéltünk a nappali asztalánál, megbeszéltük a nap eseményeit Sárka lányommal,
aki már éppen készült hazafelé, amikor a beépített teraszom felső, nyithatatlan
ablakrészénél, a redőny és a szúnyogháló árnyékában egyszer csak egy feketéllő árnyékra
lettünk figyelmesek, és igen, ez nem volt más, mint egy megpihenő denevér!
Abban
reménykedtem, hogy majd éjszaka elindul innen vadászni a kis szomszédom, és
soha többé nem látom, ám nem így történt. Bár a reggelemet némi vérvétellel
töltöttem, de mire hazaértem, a denevért éppen pont ott találtam, ahol
alkonyatkor láttam, és a délelőttöm nagy része azzal telt, hogy nyomozati
szakba helyezve magam, megpróbáltam kideríteni, hogy miképpen találhatok
megnyugtató elhelyezést a denevérnek úgy, hogy ne azon rettegjek, mikor
költözik be mondjuk a kipakolhatatlan könyvespolcaim háta mögé, midőn még
hidegebbé válik az idő, és én – balgán – résnyire nyitom az erkély bármelyik
ablakát.
Mint
sokaknak, a Google nekem is barátom, s szinte azonnal találtam egy országosan
hívható telefonszámot a „denevérmentés” keresésre. Fel is hívtám, nem is vették
fel, ám örömömre, hamarosan kaptam egy visszahívást! Köszönet érte!
Igen
ám, de kiderült, hogy ez a kedves és udvarias visszahívó, a sérült denevérek
mentésével foglalkozik, de tovább irányított engem a Pest-megyei Kormányhivatal,
Természetvédelmi Főosztályára.
Némi
telefonszám-kutatás, majd telefonhívás, bemutatkozás, a probléma rövid
felvázolása után kapcsoltak egy illetékeshez, akitől megtudtam, hogy a
denevér-ügy az Érdi Járási Hivatalhoz tartozik. Ezúttal kaptam telefonszámot
is!
Itt
is bemutatkozás, probléma-vázlat előadása, illetékes kapcsolása, ismételt
bla-bla-bla után egy végtelenül szépen beszélő, kis tájszólással rendelkező úr
tudatta velem azt, ami voltaképpen kézenfekvő, hogy tudniillik ők hatóság,
tiltanak és büntetnék, előírnak és végrehajtatnak, viszont az igazi illetékes a
Nemzeti Park Igazgatóság! És tényleg így van!
Kedves
Sorstársaim! Ha úgy hozza az élet, hogy denevérrel kerültök egy fedél alá,
akkor álljon itt a telefonszám: 06-1-301-4610!
Itt
már a kétszeri bemutatkozás és történet-mesélés végén, megkaptam a területileg
illetékes, névvel rendelkező személy telefonszámát, aki még aznap délután – egy
kollégájával közösen – meg is érkezett kis lakásomba, és egy helyes kis
dobozban el is szállította kis időszakos lakótársamat, a téli nyugalmat éppen
az én ablakomban kereső denevért!
Azt
most hagyjuk is, hogy hogyan kaptam kis híján szívrohamot, amikor a fiatal
denevér-mentő többször is fél kézzel csimpaszkodva, másik fél kezén kesztyűvel
a nyitott nyolcadik emeleti ablak belső párkányán állva megpróbálta a kesztyűs
kezét bepréselni a két centis résbe az ablak és a szúnyogháló közé!
Ez
már a múlté, de a tanulságot, hogy ne vágyódjak saját denevérre, mert
előbb-utóbb lesz nekem, és akkor lám, nem örülök neki, viszont szabadulni
akarok tőle, mielőbb, nem spórolhatom meg, sem magamtól, sem tőletek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése