Egy kis csapongás…

Vannak napok, hetek, amikor egyszer csak felpörög az ember élete, történnek, és megtörténnek régen várt és váratlan dolgok, és most, éppen egy ilyen szakasz tart lendületben pörgésben, forgásban!

Évek óta árulom az ódon ráckevei házat, aminek fenntartásához, felújításához elfogyott a szuflám és a fedezetem, finoman szólva!

Mindeddig sikertelenül, ám tegnap estefelé, végre aláírtuk a szerződést, és ami a legeslegszebb az egész dologban, hogy az ingatlan végül is családon belül marad, másod-unokaöcsém és menyasszonya újítják fel – ha és amennyire lehetséges – a legenda szerint, négyszáz éve a család tulajdonában álló, öreg vályogházat.

Mese!

Ma hajnalban, épp egy - velem izguló - jó barátommal levelezgettem arról, hogy milyen érzések kísérnek egy-egy ilyen lépést, és itt sem tudom pontosabban leírni, mint hogy a tegnap esti, még felkavaró érzéseket mára a megnyugvás boldogsága váltotta fel, egy permanens aggodalommal kevesebb!

Nem kell azon aggódnom, hogy betörnek-e, beázik-e, hogy elcsúszik-e bárki a lehullott avaron, vagy ónos síkosságon, telente a havon éppen a ház előtt, kapok-e a jó önkormányzattól egy újabb felszólítást, hogy vágjak le minden kihajló ágat-bogat a kerítés mentén, kisarjad-e a parlagfű a kertben, kapok-e valakit, aki hajlandó lekaszálni mindazt, ami nőttön nő, burjánzik, és még millió dolgon, ami egy ilyen öreg házzal együtt járhat, ha az emberből már elfogy az erő és az energia a kétlaki élethez, a két háztartás fenn- és karbantartásához. Belőlem kifogyott, jó ideje!

Egészen más horderejű öröm, de boldog vagyok attól is, hogy ismét gazdagodott néhány üveggel az idei befőttjeim állománya. Jóllehet, folyvást fogadkozom, hogy na, ez aztán végképp a legutolsó, mindig sodor az élet valamit az utamba, ami aztán megváltoztatja ezt a döntésemet. Most történetesen hajdani szomszédasszonyom járt felém, és kilósra gömbölyödött birsalmáiból hozott néhány darabot. A birs, egyébként egyáltalán nem tartozik a család kedvelt gyümölcsei közé, de ha egyszer van, akkor ugye hasznosítani kell, mert soha, semmit nem dobunk ki, ha nem feltétlenül szükséges!

A birsből és a hűtőben éppen túlérőnek indult, mesés szilvákból végül valami igazán pazar ízű lekvár született, ráadásul olyan mese-rózsaszín árnyalatban, hogy ez szerintem Zita unokámnak roppant módon tetszeni fog!

A harmadik, hajnali örömöm az lett, hogy kitaláltam, milyen ínyencséget fogok mára főzni! Van itthon egy szép darab sertésmáj, azt felszeletelem, és egy kis mustárral kevert, reszelt fokhagymával összemaszatolom. Azután, a szeleteket megforgatom őrölt pirospaprikával és fehérborssal összekevert lisztben és hirtelen kisütöm. Minden szelet májra kerül egy-egy, füstölt szalonnából sütött-pirított kakas-taréj, és alá, vajban puhított-párolt almaszelet.

Petrezselymes krumplival tálalom, bár talán a krumplipüré jobban illene hozzá, viszont ezen a héten azt már főztem, és félek, unalmas lenne!

Ami ebből elő-, vagy elkészíthető, annak lassan-lassan neki is látok, csak előtte még egy kávé és némi olvasgatás az aktuális könyvből, amit éppen felkínált az immár csaknem kiolvasott könyvtár. Ha minden igaz, az idő is valami remek lesz, talán remekebb, a kelleténél, szóval indulhat a nap! Szépséges pihenőnapot kívánok mindenkinek!