Repülőterek

Éppen egy olyan könyvtárból kölcsönzött regényt olvasok, amelyben nem túl hangsúlyos, de érezhető szerepe van a repülőtereknek, és erről – természetesen – eszembe ötlött, hogy a világ hány, de hány repülőterét jártam már meg, és ezek közül, döbbenetemre, mindössze, alig két-három emléke maradt meg.

Furcsa! Nem?

Soha nem felejtem a kairói repülőteret, ahol azzal szembesültem, hogy a várakozásomban szereplő, száraz sivatagi levegő bizony nem itt kezdődik, a Nílus deltájában állandó a hipermagas páratartalom, de arra, hogy valójában milyen volt ez az épület, már bizony nem emlékezem.

Ugyanígy el nem felejthető élmény a Heathrow, de ez is csak két okból, egyrészt, itt láttam először dohányosok számára kijelölt, elkülönített területet, és ha valami a leszoktatást szolgálhatja, hát ez, a gomolygó füsttel teli, üveg terem éppen megfelelne ennek a célnak, másrészt éppen erre a repülőtérre érkeztem meg életem egyetlen, Hong-kong-i repülőútjáról, ahol a gondos utazás-szervező, egy dohányzás-mentes gépre foglalt nekem jegyet, holott akkor még léteztek dohányzó járatok.

Ebbe majdnem belehaltam, és csaknem ráment az útra egy barátság is (mindketten erős dohányosok voltunk).

Amint megérkeztünk, a Heathrow reptérre, én – minden tiltás dacára - azzal a lendülettel rágyújtottam, és tenyerembe rejtve a „féligszítt cigarettát”, elügyeskedve a cipőm talpán elnyomott csikket kerestem az enyhülést.

Ez a cigarettás trükk, aztán pár évvel később, megismétlődött Orly-n, ahol – ugyan csak két órás út után – Huszty Andris nyomta a kezembe együttérzésből a meggyújtott cigit.

De a sok-sok latin-amerikai, közép-ázsiai, európai reptérről, amelyekre megérkeztem, és ahonnan indultam, vagy tovább repültem, egyáltalán nem őrzök emlékeket, és ez nem az időskori leépülés része (remélem), mert úgy, tűnik, korábban is, legfeljebb olyan benyomásokat szereztem, mint például az egyik indiai repülőtérről, ahol egy takarító asszony, száriban, és ismételhetetlen eleganciával söpörgette a folyosót, vagy Washingtonból, ahol egy tulipirosra festett hajú, élemedett korú férfi takarítót láttam meg legelőször.

Rémlik, hogy a közép-ázsiai úton, volt olyan landolása az akkor még üzemelő kormánygépnek, ahol „csak” annyi volt a kockázat, hogy a repülőtér leszállópályája kicsit kurtább volt, mint a repülőgép landolási távolsága, de végül centikre a repülőtéri épületektől sikerült a megállás, de az a milliom vip-váró, kormány-váró, reptéri lounge, ahol nemes konyakot és más italokat, válogatottan finom falatokat kaphattak a kiválasztottak, köztük olykor én is, bizony mind-mind egyetlen emlék-tömbbé olvadtak össze.

Hol van már, az a drukk, hogy (az akkor még) kicsi gyerekeim hogyan fogják bírni és elviselni a repülőutat, sírnak-e majd, az utastársak nagy-nagy örömére, vagy elbűvöli őket a repülés varázsa, hazautakon a kapkodva vásárolt, korábban elmaradt ajándékok rémülete, a többórás várakozások unalma, az elhagyott és gyanús csomagok miatti bombariadók kényelmetlensége?

Hol van már az utazás vágya és izgalma?

Mindez boldogító elégedettséggel enyészett a múlt részévé, olyannyira, mintha egy korábbi életemhez tartozott volna, hogy még csak egy apró hiányérzet sem maradt a nyomában!

Manapság, ha egy repülő röppen át az égen, és olvasás, vagy egyéb tevékenység közben ezt észlelem, már az is egyre ritkábban jut az eszembe, hogy az a sok-sok ember, aki békésen üldögél azon az elröppenő gépen, vajon hová és miért utazik.

Most megyek, gyorsan befejezem ezt a repülőteres regényt, és nekikezdek az idei télelő, első kocsonyájának!