Apró abszurditások

Juszt se használom – a helyesírás-ellenőrző tanácsa dacára – a magyar megfelelőjét ennek a szónak, úgy mint képtelenségek, mert szertefoszlik az alliteráció varázsa!

Ennek a hétnek mindössze két napja ment el arra a két feladatra, hogy kiváltsam életem első vízhajtó gyógyszerét, meg annak járulékait, és befizessem a havonta esedékes csekkjeimet.

Ugyanis az történt, hogy az első kísérletem totális kudarcba fulladt! A patikában szembesültem azzal, hogy nem működik a kártyaleolvasó rendszer, csak kézpénzzel fizethetek, amivel sajna, nem rendelkezem rendszerint.

Abban a kivételes szerencsében van ugyanis részem, hogy közel 40 évnyi banki munkavállalásom, és időszakosan elég meredeken felfelé ívelő karrierem folyományaként, mint hajdani VIP ügyfél, még most is jutalékmentes a számlám, ezért kártyát használok, ahol csak lehet, mert amúgy, úgy pereg ki a kezemből a készpénz, mint a homok. Tudjátok, a suszter, meg a cipője, a tanár, meg a saját gyereke, a bankos, vagy nagyzolóan bankár és a saját pénzügyei…

Ennek a jutalékmentességnek is megvan a maga kontrapunktja, például a hitelkeret kamata meghaladja az évi 40 %-os mértéket, és akkor még szó sem esett a THM-ről, a teljes hiteldíj-mutatóról, szóval – mint rendesen – az előny kézenfogva jár a hátránnyal, de most nem erről szerettem volna mesélni!

A patikában még azt gondoltam, hogy könnyedén megoldom ezt a dolgot, úgy is a posta volt a tervezett második állomás, majd ott a csekkek mellett felveszek némi készpénzt is, visszajövök a patikába és befejezzük a megkezdett üzletet. Ezért aztán a receptjeimet otthagyva, mentem a postára.

Ott már – rutinosan – fóliázott, nagybetűs, nyomtatott kiírással találtam szemben magam, hogy átmenetileg nem lehet kártyával fizetni.

Persze, még itt sem adtam fel, gondoltam a földszinti ATM-nél felveszek annyi készpénzt, ami az immáron két, meghiúsult tranzakció teljesítéséhez szükséges, de itt ménkű hosszú sorral, és egy segítségért fohászkodó fiatalasszonnyal találtam magam szemben, ennek – szegénynek – éppen elnyelte a kártyáját az ATM, amikor megszakadt a pénzfelvétele.

Azt még megvártam, amíg szegény biztonsági őr, erősen „pingvinezve”, azaz karjait szabadkozó mozdulattal, le-fel lengetve magyarázta, hogy ő aztán ebben semmit sem tud segíteni, majd elkönyveltem, hogy ez, nem az én napom (és nem is szegény kártyavesztett hölgyé), és dolgom végezetlenül hazatértem.

Kicsit elfáradva.

Ma, újra nekifutottam! Rutinosan azzal kezdtem, hogy az otthonomhoz legközelebb eső ATM-ből - für alle Fälle – annyi pénzt vettem fel, ami bőségesen elég volt minden tervezett művelethez.

Most mondjam, hogy fölöslegesen? Minek!

Tudom, most az önkormányzati választás hetében, ez apróság, semmiség, éppen csak ahhoz elég, hogy az amúgy is feszült, ideges hangulatomat még egy kissé felspannolja! Sikerült!