Mozgalmas hétvége

Mozgalmas hétvége van mögöttem. Szombaton lementünk Ráckevére, hogy leszedjük az almát, öszeszedjük a diót, de legfőképpen egy idén először termő kései őszibarackra fájt a fogam.

Még Kató szomszédasszonyoktól kaptuk a csemetét. Ebben a mi kertünkben még soha de soha nem termett egyetlen barackfa sem.

Egyetlen nektarinfa hozott egyszer egy nagytálnyi gyönyörű termést, éppen Anna és Sándor őszi látogatására érett be, meg is ettük desszert gyanánt az ebédet követően, de a következő évre ez a fa kiszáradt.

Annával és Sándorral közös operabérletünk volt éveken kersztül, még a lányaim gyerekkorában, bár az Erkel-Opera kombinált bérletet a gyerekek jobban kedvelték, mert szerintük az Erkel Színházban jobb volt a konyha J. Az ottani szendvics, szörp, perec sokkal finomabb volt, mint az Operházban. A mi operalátogatásunk kész cirkusz volt. Először is csak olyan bérletet vehettünk, ahol Sándor a sor szélén ülhetett, mert hosszú lábai miatt máshol nem fért volna el. Mindig szépen sorban, egymás mellett ültünk, én a két gyerek között. Sárka végig félhangosan kommentálta az eseményeket, kérdezgetett: ez a karmaster? ez a hárfa? ez a hegedű? most öli meg a bácsi a nénit? hány felvonás van még? Aztán az ölembe hajtva a fejét elszunnyadt. Zsófi a vállamra borulva szunnyadozott, mindketten leejtették legalább egyszer a táskájukat, ami nélkül el sem indulhattunk színházba. Anna minden szünetben végigkérdezte, a maga kissé raccsoló, finom arisztokratikus hangján, mi zörögtünk-e a cukorka papírral, mi ejtettük-e le a táskát, mi négykézlábaztunk-e egy elveszett csatt miatt. A sok-sok igen válaszba belenyugodva megállapította, hogy hál’Istennek az előző évadhoz képest nincs sok változás.

Visszatérve Ráckevére, az őszibarackfék nálunk minden permetezése, metszés, ápolás dacára már kora nyáron begyűjtötték a világ minden levéltetvét, elvesztették a leveleiket, az egy-két zsendülő barackból pedig beérés előtt, kis aszalt szörnyecske lett, az is gyorsan lepergett. De idén, a bő termés súlyától földig hajoltak az ágak, hétről hétre fogdostam, szemlélgettem, hogy mikor lesz már leszedhető, most azonban a barackok hűlt helyét találtam, még egy pottyant gyümölcs sem lapult a fa alatt a magasra nőtt fűben.

Ki a fene lehet az, aki kerítést mászik pár kiló őszibarackért? Ugyanígy, egy fürt szőlő sem maradt a lugasban, s noha nem vagyok oda az Otelló szőlő fémes fanyar ízéért, pár fürtöt mindig lefagyasztok, mert télen a torták, sütemények tetejét nagyszerűen lehet díszíteni a szőlőszemekkel, amelyek a fagyasztásban átlényegülnek, édessé, kellemessé válik az ízük.

 Csak vidéki nagyvárosbeli ismerősöm, az örökös címzetes főjegyzőasszony kedvenc és gyakran hangoztatott átkozódása jut az eszembe, amit rubens-i testalkatát meghazudtoló, halk, csicsergő hangján közölt, hogy a karját töröm le annak, aki ezt tette.

Főjegyző asszony másik kedvenc büntetése sajnos nem aktuális Ráckeve esetében, ugyanis itt - lépcső híján - nem tudnék élni azzal a fenyegetéssel, hogy legurítom a városháza lépcsőjén.

Almafája ezek szerint van a kedves látogatónak, mert egy jó nagy zacskó almát, és egy kis ládányi diót azért sikerült összekapkodnunk rögtön az után, hogy bejutottunk a házba, mert otthon hagytuk a kulcsot. Sebaj, Magdi barátnőnknek van kulcsa a házhoz! Igen ám, de ő éppen a szokásos szombati piacozás okán a város másik végében volt, úgyhogy beugrottunk egy kávéra a testvéremékhez, amíg Magdi hazaér. Ez szívet melengetően kellemes volt, a hetekben hozzájuk menekült fekete kiscicájukkal is örök barátságot kötöttünk.

Csak mire a Szentendrei útra kanyarodtunk, már hazafelé, akkor jutott Sárka eszébe, hogy kora őszi osztálykirándulás idején az én táskámba tette át a kevei kulcsokat, hátha a távolléte alatt valamiért szükség lenne rá, és a kulcs végig ott is lapult az én táskámban. Felesleges volt várnunk, Magdit riasztanunk, testvérem vasárnapi ebédfőzését hátráltatnunk. Felesleges volt, de jó volt!