2015. október 21., szerda

Humorunk titkolt oldala


Mindannyian titkoljuk humorunk, nevető kedvünk egy oldalát, a neveletlenséget súroló, mások előtt szégyellni illő dimenzióját.

Kivéve Karinthyt. Ő ezt is vállalja, megmutatja, ahogy azt ma olvastam, Kosztolányihoz szóló nekrológjában.

A családomban különösen ketten vagyunk olyanok, akik a legmagasztosabb, legszomorúbb, leginkább megható pillanatokban is felfigyelünk a - természetesen akkor és ott is jelenlévő -komikumra, csak éppen nem nagyon beszélünk erről másoknak. Elég, ha csak egymásra nézünk, és persze, hogy egymásra nézünk, és máris reszketünk a nevetéstől, próbáljuk palástolni, leplezni, aztán már végképp tilos egymásra pillantanunk, mert akkor menthetetlenül kitör belőlünk a röhögés.

Mindketten úgy röhögünk, mind Mardel kutya a Süsü keselyűkben. Egyszer persze még ezt is Hülye hiénáknak tituláltam, majd a család nagy-nagy vihogásától kissé megsértődve még tetéztem is, hogy nem mindegy melyik elmebajos dögevő?

Szóval némán, lihegve, könnyezve, egyre vörösebb arccal rázkódunk hosszasan, majd közvetlenül a súlyos agyi oxigénhiányos állapot előtt, sípolva veszünk egy nagy levegőt, amit a család persze azonnal kommentál, hogy jól, van végre sípolnak, és a többiek ekkor kezdenek csak nevetni, mert eddig drukkoltak, hogy túléljük.

El kell mesélnem egy történetünket. Egy temetésére mentünk Apu szülőfalujába. Mindenki jött, a férjeink, Anyuék, Apu testvérei, és annak rendje és módja szerint, szépen felsorakoztunk a ravatalozó fala mellett, félkörben.

Hideg téli nap volt, talán szemerkélt is némi ónos eső, Ili néni, Apu nővére viszont sapka nélkül jött, és ezt a hiányosságot úgy pótolta, hogy az öreg házban kinyitotta az egyik szekrényt, ami akkoriban még maga volt a kincsesbánya, és a nagyanyák, vagy dédanyák ott sorakozó kalapjai közül kiválasztott egy még viszonylag működőképesnek tűnő, ezeréves, fekete filckalapkát, amit szépen a mindig rövidre vágott, fekete hajára biggyesztett. (A két utolsó kalap, most a budapesti előszobámban takarja a gázórát J.)



A már említett ravatalozó melletti félkörben Ili néni előttünk állt. Sajnos összenéztünk. Aztán Ili néni kalapjára. Aztán megint egymásra. Úgy tört föl belőlünk a visszafojthatatlan nevetés, hogy mit volt mit tenni, előkaptuk a zsebkendőinket, a szánk elé kaptuk, a könnyeink már amúgy is folytak, úgyhogy akárki azt hihette, hogy zokogunk.

Aztán lassan lassan lecsitultunk, rendezni tudtuk az arcvonásainkat, visszakerülhettek volna a zsebkendők is a zsebeinkbe, ám akkor a hátunk mögött suttogva megszólalt az én kedvenc sógorom, hogy hej de milyen pörge kalapkája van ennek az Ili néninek.


Sajnos minden kezdődött elölről. Sok ismerős máig sem érti, hogy miért éppen ezen a temetésen zokogtunk annyira keservesen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése