Mindannyian titkoljuk humorunk,
nevető kedvünk egy oldalát, a neveletlenséget súroló, mások előtt szégyellni
illő dimenzióját.
Kivéve Karinthyt. Ő ezt is
vállalja, megmutatja, ahogy azt ma olvastam, Kosztolányihoz szóló nekrológjában.
A családomban különösen ketten
vagyunk olyanok, akik a legmagasztosabb, legszomorúbb, leginkább megható
pillanatokban is felfigyelünk a - természetesen akkor és ott is jelenlévő
-komikumra, csak éppen nem nagyon beszélünk erről másoknak. Elég, ha csak
egymásra nézünk, és persze, hogy egymásra nézünk, és máris reszketünk a
nevetéstől, próbáljuk palástolni, leplezni, aztán már végképp tilos egymásra
pillantanunk, mert akkor menthetetlenül kitör belőlünk a röhögés.
Mindketten úgy röhögünk, mind
Mardel kutya a Süsü keselyűkben. Egyszer persze még ezt is Hülye hiénáknak
tituláltam, majd a család nagy-nagy vihogásától kissé megsértődve még tetéztem
is, hogy nem mindegy melyik elmebajos dögevő?
Szóval némán, lihegve, könnyezve,
egyre vörösebb arccal rázkódunk hosszasan, majd közvetlenül a súlyos agyi
oxigénhiányos állapot előtt, sípolva veszünk egy nagy levegőt, amit a család
persze azonnal kommentál, hogy jól, van végre sípolnak, és a többiek ekkor
kezdenek csak nevetni, mert eddig drukkoltak, hogy túléljük.
El kell mesélnem egy
történetünket. Egy temetésére mentünk Apu szülőfalujába. Mindenki jött, a
férjeink, Anyuék, Apu testvérei, és annak rendje és módja szerint, szépen
felsorakoztunk a ravatalozó fala mellett, félkörben.
Hideg téli nap volt, talán
szemerkélt is némi ónos eső, Ili néni, Apu nővére viszont sapka nélkül jött, és
ezt a hiányosságot úgy pótolta, hogy az öreg házban kinyitotta az egyik
szekrényt, ami akkoriban még maga volt a kincsesbánya, és a nagyanyák, vagy dédanyák
ott sorakozó kalapjai közül kiválasztott egy még viszonylag működőképesnek
tűnő, ezeréves, fekete filckalapkát, amit szépen a mindig rövidre vágott,
fekete hajára biggyesztett. (A két utolsó kalap, most a budapesti előszobámban
takarja a gázórát J.)
A már említett ravatalozó melletti
félkörben Ili néni előttünk állt. Sajnos összenéztünk. Aztán Ili néni
kalapjára. Aztán megint egymásra. Úgy tört föl belőlünk a visszafojthatatlan
nevetés, hogy mit volt mit tenni, előkaptuk a zsebkendőinket, a szánk elé
kaptuk, a könnyeink már amúgy is folytak, úgyhogy akárki azt hihette, hogy
zokogunk.
Aztán lassan lassan lecsitultunk,
rendezni tudtuk az arcvonásainkat, visszakerülhettek volna a zsebkendők is a zsebeinkbe,
ám akkor a hátunk mögött suttogva megszólalt az én kedvenc sógorom, hogy hej de
milyen pörge kalapkája van ennek az Ili néninek.
Sajnos minden kezdődött elölről.
Sok ismerős máig sem érti, hogy miért éppen ezen a temetésen zokogtunk annyira
keservesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése