A végletek szigete

A mostani könyvtári portya során került hozzánk az első magyarra fordított indonéz regény, Andrea Hirata: A végletek szigete. Az igaz, hogy már 2013-ban megjelent, de számomra két év elteltével is újdonság maradt J.

Aki hozzám hasonlóan szereti a felnőtt-meséket, annak nagyon ajánlom!

Magával ragadott a regény két tanár-szereplője, akik nem több, mint tíz tanítvány oktatásáért és egy romokban álló iskola fennmaradásáért élnek és harcolnak, egyikük szó szerint a haláláig.

Lánglelkű tanítók!

Pro és kontra annyi, de annyi vélemény, álláspont, kritika jelenik meg a tanítókkal, tanárokkal kapcsolatban, meg számos élményt az ember maga is összegyűjt, jót is, rosszat is, de végtelenül szerencsésnek érzem magam, mert mostanában is a közelemben él nem kevesebb, mint három lánglelkű tanító. Nem nevezem meg őket, de szívből remélem, hogy magukra ismernek!

Az egyikük már évtizedek óta van a pályán, kritikus elme, és jó megfigyelő, de harmincpár év alatt egyszer sem hallottam, egyetlen tanítványáról sem rosszat mondani, holott az iskolarendszerről, a tanári gyakorlatról, a vezetési hibákról már számtalanszor beszélgettünk. Személyes győzelemként éli át, ha egy-egy osztálya jó továbbtanulási statisztikával végez, ha országos versenyen résztvevő diákjai sikeresek, ha a belőle áradó nyitott gondolkodást sikerrel adja át, bár minden hét végére rettentően elfárad, de ennyi év után sincs olyan hétfő, amikor ne örülne ismét a tanítványainak.

A másiknak minden hónap 12-dikén elfogy a fizetése, de most is minden nap tele van az uzsonnás zacskója szőlőcukorral, mert olyan éhesek már három óra felé a gyerekek, hogy kell valami, amiből energiát merítenek. Saját zsebéből megveszi a méregdrága színes papírokat, hogy szép dekorációkat készíthessenek a gyerekekkel, összefoglaláskor csoki-órákat tart, ahol  a helyes válasz jutalma egy-egy kocka csokoládé. Ő vezette be egy kirekesztésre hajlamos(ított) osztályban az „azt szeretem benned” játékot, minden nap, minden gyerek a társai hátára ragasztott egy-egy szívecskét azzal az adott napra jellemző üzenettel, amiért a másikat szeretni lehetett (ha csak egy percre is J). Hogy vicces vagy, hogy nekem dobtad a labdát, hogy jól feleltél, hogy megvédtél, hogy nem vertél meg, bármi kerülhetett a ragasztós szívecskébe.

A szívecskéket egy baromi nagy falitáblán gyűjtötték. Rajzzal magyarázott óráiról a tanítványai blogot írtak, és ott folytatásban közölték a történetet.

A harmadiknak a napokban láthattam egy drámapedagógiai munkáját. Annyira aktuális, annyira igényes, annyira felemelő volt, hogy a végén megkönnyeztem. Látom mindennapi erőfeszítéseit, hogy milyen másutt soha nem látott programokkal teremti meg nap, mint nap, újra és újra a csodát, hogy a gyerekei már 6-7 éves korukban megtudják, és soha se felejtsék el, hogy tanulni jó.

Kedves Többiek! Akiket talán ismerek, és nem számoltalak Benneteket ebbe a hármasba, kérlek ne haragudjatok meg, ez csak azért van, mert kevesebbet tudok rólatok.