Elfelejtett ízek

Délután nagyon megéheztem, pedig jó ebédet főztem, savanyú-krumpli főzeléket, babérlevéllel, tejföllel habarva, és sült csülköt, aminek a malac-sülttel szemben nem pirosra, ropogósra, pörcösre sül a kockásra bemetszett bőre, hanem csak puhára, barnára. Kiadós is volt, finom is volt, de mégis éhes lettem délutánra. Miután nem ehetek annyiszor és annyit, mint ahányszor szívesen megtenném, két szeletke sajtot vágtam, amit borjúpárizsiba tekerve elrágcsáltam, némileg csillapította az éhségemet, ki tudok tartani vacsoráig.

A borjúpárizsiról természetesen Édesanyám jut eszembe, aki ahányszor párizsit vettünk, mindig elmesélte, hogy kislány korában, az akkor már súlyos szívbeteg nagyapja, Rábl József hentesmester, délutánonként elvitte sétálni az óbudai Duna-partra, és mindig vágott neki pár szeletet a tányér nagyságú saját parízerből, ezt falatozgatta a 4-5 éves kisunoka a séták alatt, amíg nagyapja nehezen véve a levegőt, meg-megállva mesélgetett neki Újlak múltjáról, saját emlékeiről.

Ha nem parízert vittek a sétára, akkor pár szeletet a szintén tányérnagyságú, saját, sós szalonna-kockákkal kevert mortadellából.

Úgy 10 éves koromtól kezdve Apu, vagy én voltam a vásárlásokért felelős (addig csak Apu), és ettől kezdve, Anyu haláláig, nem volt olyan bolt, piac, őstermelő, ahonnan ne vittem volna Anyunak parízert, ilyet, vagy olyat, de Dédapám halála után, soha sehol nem kaptam olyat, ami csak megközelítette volna azt, az elfelejtett ízt, amiről Anyu álmodozott.

Béla bácsi, Dédapám legkisebb fia, és Csöpi nagynéném egész életében Dédapám hurkájára vágyott. Dédapám zsemlés hurkát készített, abba egy szem rizs sem kerülhetett. A májas hurka kellően fokhagymás és majorannás volt, a véres pedig centinél is kisebb oldalméretű, apróra vágott sózott szalonnával készült, hogy a hozzáadott szalonnakocka javítson a véres hurka amúgy száraz jellegén. Mindenféle svábnak mondott hurkát összevásároltam, saját disznóvágásaink során igyekeztünk felidézni, imitálni a dédapai ízeket, de soha nem jártunk sikerrel.

Béla bácsi még emlékezett arra is, hogy Dédapa csak a család számára, néhány füzér hurkát felfüstölt, és ebből olyan felvágott készült, aminek nincs párja a világon. Ezzel is megpróbálkoztunk, valóban különleges íze volt a hosszan elálló, füstölt hurkának, de Béla bácsi szerint ez sem volt az igazi.

Testvéremmel Nagyi halála óta siratjuk az őszibarack befőttjét, és noha mindketten rendszeres befőzők vagyunk, Györgyinek talán meg is van Nagyi eredetei receptje, de soha nem tudjuk megismételni Nagyi ízeit. Előttem van, ahogy Nagyi, a hosszúkás befőttes üvegeit kiforrázás után, égő kénlapokkal fertőtlenítette, a fejjel lefelé álló üvegeket megdöntve, kénfüsttel töltötte meg azokat, majd gyorsan kikapva a füstölgő kénlapot, leborította az üvegeket, amelyekben még egy ideig gomolygott a torkot birizgáló, köhögtető, szürkés füst.

A felezett, hámozott barackokat citromos vízben áztatta, hogy ne barnuljanak meg, majd mire a fahéjjal, szegfűszeggel és citromhéjjal fűszerezett cukorszirup felforrt, szépen telerakta az üvegeket a feles gyümölcsökkel, rámerte a fortyogó szirupot, meleg vízben megmártott, dupla celofánnal lefedte, gumival lezárta, és mehetett a dunsztba.

Hiába ismerem a technológiát, hiába igyekszem mindent betartani, az ízt nem tudom megismételni.

Ugyancsak ismételhetetlen a Nagyi céklájának íze, itt is ugyanazokat a fűszereket használom, cukor, só, ecet, kömény, üvegenként egy-két rudacska torma, mégis más, mint a gyerekkori, mint a Nagyié. Nem rossz, csak más.

Sic transit gloria mundi.