A 90-es évek második felében
összesen három alkalommal utazhattam a Köztársasági elnök úr delegációiban, az
üzletember delegáció tagjaként.
Akkor volt még Malév, létezett
még kormánygép, és azonos volt a delegációk szerkezete is, a diplomáciai
delegáció, az üzletember delegáció, a sajtó és a gép munkatársai.
A négy szekció élesen elkülönült,
az egyes csoportokba tartozók egymás szomszédságában ültek, egymás között beszélgettek,
elkülönültek a programok is.
Aki ezt sohasem vette figyelembe
és tudomásul, az az Elnök úr volt. Minden úton, ahogy felszállt a gép, Elnök úr
végigsétált az ülések között, és kedve szerint szóba elegyedett az emberekkel.
Árpi bácsi tegeződött a magyarokkal. Aprajával, és nagyjával. Tőlem is megkérdezte,
hogy te honnan jössz lányom? Mondtam a munkahelyemet, Árpi bácsi meg megértően
bólogatott, hogy ja, az ilyen-olyan bank. Na csak ügyesen!
Hozzá kell tennem, hogy akkoriban
olyan jó negyvenpár éves voltam, kislányomnak is legfeljebb a szüleim, és Árpi
bácsi nevezett.
Volt eset, amikor azt kérdezte,
hogy szerintem van-e értelme ennek az útnak, származhat-e az országunknak
bármiféle előnye belőle. Annyit mondtam (amit máig is hiszek), hogy a
megismerés és megismertetés rengeteg esélyt nyithat, míg annak a hiánya maga az
esélytelenség.
Olyasmire is volt szeme és jó
szava, ha például nagyobb, láthatóan ajándék-csomaggal szálltam fel visszafelé
a gépre, hogy „várják a gyerekek?”, és megértően mosolygott amikor az ember azt
válaszolta, hogy sőt, elvárják!
Hazafelé szintén végigsétált a
széksorok között, igényelte és nem fáradt bele a közös értékelésbe.
Sokan kihasználták ezeket az
alkalmakat arra, hogy valamilyen kérést terjesszenek elő, volt aki régi
fényképeket hozott szülei és az Elnök úr múltbeli kapcsolatának
bizonyítékaként, de többen voltunk, akik megtisztelve éreztük magunkat és
mélyen meghatódtunk attól, hogy az Elnök urat érdekli a véleményünk.
Ha megtudta, és mindig megtudta,
hogy bárkinek születésnapja van, akkor egyik este bekopogtatott az illető
szállodai szobájába, és egy üveg pezsgővel és kézfogással, öleléssel
köszöntötte fel az illetőt. Magam is éppen az egyik pilóta születésnapi
köszöntésére voltam hivatalos (mondanom sem kell, hogy a gép munkatársain, Anna
barátnőmön és rajtam kívül a delegáció többi szekciójának egyetlen tagja sem
vett ezen részt), amikor egyszer csak kopogtattak, nyílt az ajtó, és a
szállodai szobában ott volt közöttünk Árpi bácsi, (meg természetesen egy
kísérője), pezsgővel, jó szóval, köszöntéssel, egy kis beszélgetést is vállalt,
majd „hagylak benneteket fiatalok mulatni” búcsúval visszavonult. A korombeli,
sokat megélt pilóta szeméből kicsordultak a könnyek, de nemcsak ő hatódott meg,
mindenki szipogott.
Zsuzsa asszony minden utunkon
elveszett. Számára mindig külön hölgyprogramot szerveztek, többnyire
jótékonysági látogatásokat, amikbe belefelejtkeztek, és Elnök úr, mint minden,
a feleségét féltő férj, egyre türelmetlenebb zsörtölődéssel, egyre több sétával
várta, hogy végre megérkezzenek. Soha nem késtünk Zsuzsa asszony miatt, de
mindig testületileg izgultunk, hogy megérkezzen.
Egyszer, a latin-amerikai utunk
során, a teljes delegáció részt vett a köztársasági elnöki fogadáson és
vacsorán. Egyéb államokban ilyen összevont eseményre nem került sor. Életemben
nem vettem még részt ilyen szintű protokoll-rendezvényen, ahol a terem
ajtajában álló libériás inas névjegyeink alapján, emelt hangon bejelentett
mindenkit, oda kellett járulnunk az elnökök és elnöknék elé, akik mindenkit
kézfogással üdvözöltek, és így haladt a sor az ültetőkártyás asztalokhoz,
helyet foglalni.
Mondanom sem kell, hogy rettentő
frászban voltam, hogy mit is kell mondanom, mert az látszott, hogy a delegáció
minden tagja mond egy pár szót, amit az elnöki párok mögött álló tolmácsok
szorgosan fordítottak. Kérdeztem is az utakon örökös partneremet, Ernőt, hogy
mit tanácsol, mit mondjak, de a válasz előtt már odaértem Elnök úr elé, aki
megkérdezte, hogy „te is olyan fáradt vagy lányom, mint mi?”, igen Elnök úr,
válaszoltam, a tolmács meg mondta, amit akart, talán csak a névjegy
információit ismételte meg.
Zsuzsa asszony is ugyanilyen
kedves volt, „csinos ez a ruhád is” volt a „protokoll-szövege”, én meg köszönöm
szépennel válaszoltam. A fogadó állam elnöke és felesége valószínűleg
mindenkinek csak annyit mondott, hogy örülök, hogy vendégül láthatjuk
országunkban, és a nagy megpróbáltatásnak már vége is volt.
A három úton kívül még kétszer
találkoztam az Elnök úrral egyszer a búcsúztató rendezvényén, máig féltett
tárgyaim közöt őrzöm azt a két pezsgőspoharat, amelyre az Elnök úr aláírását
gravírozták, és egy másik alkalommal, kedvenc virágkötőnk, Kata virág kiállításán.
Egyszer Kata, Óbuda jeles virágkötője, a
Néprajzi Múzeumban rendezett egy kiállítást, ahova Zsófit és engem is, mint
névről is ismert törzsvásárlóit, meghívott. Már a bejáratnál feltűnt, a sok
sötét öltönyös, fülhallgatós férfi, akik izgatottan szervezkedtek, amit nem
tudtam mire vélni. Ez azonban csak addig tartott, amíg a múzeum lépcsőházában,
velünk párhuzamosan fel nem tűnt az Elnök úr, aki szintén Kata kiállítására
sietett. Természetesen köszöntöttem az Elnök urat, és említettem, hogy több
útján is részt vettem, mire Árpi bácsi csak annyit mondott, „jól emlékszem, de
most ez a fiatal lány jobban érdekel”, és karjába fűzte Zsófi lányom karját,
vele folytatta az útját, és elbeszélgettek, amíg a lépcsősor véget nem ért. Árpi
bácsi is rendszeres vásárlója volt Katának, és hűséges barátja.
Utoljára a búcsúztató rendezvényén, máig féltett tárgyaim között őrzöm a meghívót és azt a két pezsgőspoharat, amelyre az Elnök úr aláírását gravírozták.
Most újra búcsúzom. A "hívószó" most is: Köszönjük Elnök Úr!
Hihetetlen, hogy meghalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése