Magányos gyerekek

Elszoruló szívvel olvasom a HVG-ben a cikket, hogy minden osztályban van egy-két kirekesztett gyerek. Gyarmati Katalin Anna, Insoo Kim Berg pszichoterapeuta nagyon rokonszenves megoldási módszerét is ismerteti.

De nagyon sajnálom, hogy az 50-es évek végén, az én lányiskolámban mégcsak hírből sem ismerték ezt a módszert! Ha éppen kirekesztett gyerek nem is voltam, de a népszerűségi listának legfeljebb a legalsó 10 %-ába tartoztam.

Megvolt természetesen ennek a maga jó oka. Nem jártam például óvodába. Bocsánat, 5 kemény napig mégiscsak jártam, de az utolsó napomon, amikor kivittek bennünket játszani a mostani Hármashatár-hegyi buszvégállomásnak a helyén lévő kis, füves parkba, a gyönyörű rózsaszín virágú vadgesztenyefák alá, nekem WC-re kellett volna mennem. Igen ám, de a parkban nem volt WC, az Óvoda meg messze volt, pontosan tudtam, hogy nem tudok odáig kitartani, ezért a gyalázat be is következett, én meg elájultam a szégyentől, meg a félelemtől. Mindez aztán egy jókora lázas betegségbe torkollot, úgyhogy jobb híján kivettek az Óvodából, és ettől kezdve Nagyi vigyázott rám.

Arról már vallottam, hogy nem nagyon engedték nekem a barátkozást, pontosabban nagyon nem, így aztán mire iskolás lettem a magányos gyerekek jobbik megoldását választva már tudtam olvasni, és elszórakoztattam magam. Nem ismertem egyetlen játékot sem, amit az osztályban a többiek igen, nem ismertem az énekeket, mondókákat, viszont volt saját, ha tetszik családi, ének-, mondóka-, vers- és mese-gyűjteményem, viszont ezeket senki más nem ismerte, beleértve a tanítónőket is, viszont nem is érdekelte őket.

Kimondottan jó tanuló voltam, félévben ugyan gyakran csak négyest kaptam írásból, olykor tornából is, de év végére mindig összeállt a kitűnő. Rettentő sokat voltam beteg. minden évben túlléptem a tanévre megengedett hiányzási maximumot, aminek rendesen évismétlés lett volna a következménye, úgyhogy minden alkalommal kérvényezni kellett, hogy engedjenek a következő osztályba. Engedtek, de a sok távolmaradás sem tett túl jót a népszerűségemnek. Mihályi Marika (a másik kitűnő) gondoskodott arról, hogy a hiányzás alatt megkapjam a leckét, úgyhogy sohase maradtam le.

Ez így ment egészen negyedikig – ekkor 1961-et írtunk – amikor is egy Indiáról szóló könyvet olvastam, és olyan kerek történetet kerekítettem magam köré, hogy csak na, arról, hogy a szüleimmel hónapokat töltöttünk Indiában. Meséltem az éhezésről, a napi egy maréknyi rizsről, a vegetáriánus étkezésről, a csípős fűszerekről, az utcán csellengő szent tehenekről, az ihatatlan vízről, a Gangeszről, a szárikról, a nyomorról, az utcán haldokló emberekről, a kéregetésről, mindenről, ami akkori fantáziámat megmozgatta, és egyszerre csak a legnépszerűbbek közé emelkedtem.

A magamról és élményeimről szóló meséimet még néhány tanítónő is tátott szájjal hallgatta, és láthatóan elhitte, szörnyülködtek annak hallatán, hogy 16 kilót fogytam, alig maradtam életben, hogyan kellett engem megmenteni, és idő előtt hazahurcolkodni.

Egyedül akkori osztályfőnöknőm, Ilus néni fogott gyanút, és behivatta a szüleimet, egy kis beszélgetésre. Ez rettentő nagy szégyen volt, kellő mértékben féltem is a következményektől, bár addigra már annyira beleéltem magam a saját meséimbe, hogy már nekem is igaznak tűntek.

Csak Anyu tudott bemenni, és hogy mi hangzott el, mi nem, arról nem számolt be nekem, de a családban egykettőre kialakult „a fogjuk vissza Marika fantáziáját” mozgalom, mindenki igyekezett lekötni, feladatokkal ellátni, bevonni mindenfélébe, amihez semmi kedvem nem volt, és egyre kevesebb időm maradt olvasásra. (Kivéve a délutánokat, meg a szüneteket, amikor ugyebár a felnőttek dolgoztak, én meg gondosan a hazaérkezésükre ütemeztem a fantázia-korlátozó gyakorlatozást, és napközben bőven éltem a fantázia-növelő olvasással J. Tanulnom abban az időben úgysem kellett, mert már az órák alatt a fejemben ragadt a lecke, ripsz-ropsz megírtam az írásbeli feladatokat, és szaladtam a könyveimhez.)

Lassan elült az India-mániám, és ezzel szépen vissza is esett a népszerűségem, szerencsére nem az induló szintre, de azért a lista alsó felén maradtam. Akkor Bagi Mari volt a sztár, aki már csókolódzott fiúkkal, gyönyörű hosszú haját úgy dobálta, ahogy kell, és persze lehetett szemöldökéig lógó frufruja is. Horváth Emmának meg remek tyúkszemei voltak, amiktől olyan felnőttes lett a szandálos lábfeje, hogy csak na, ezekkel nem lehetett versenyezni!

A középiskolával sok minden megváltozott, én is, egyrészt koedukált osztályba kerültem, másrészt már voltak barátaim, de azért azt elmondhatom, hogy szép, magányos gyerekkorom volt! Még emlékszem, hogy milyen volt a reménytelen sóvárgás a barátság, a figyelem iránt.