Lógás

Soha nem voltam lógós diák. Gyáva is voltam hozzá, meg túl jólnevelt is, jól tanultam, nem volt okom félni az óráktól, és minthogy nem igazán voltam jól ellátva barátokkal, nagyon okom sem volt arra, hogy elblicceljek egy-egy órát.

Történt azonban egy alkalommal, hogy valami továbbtanulási tájékoztatót tartottak az általános iskolánk felső emeleteit elfoglaló vegyipari technikumban, és minthogy az a hír terjedt el, hogy csak az tanulhat tovább a Képzőművészeti Főiskola textil- és divattervező szakán, aki előzőleg a textilfestészeti vegyipari eljárásokban is járatossá válik, ezért átmenetileg szembeszálltam szüleim elképzelésével, hogy menjek csak gimnáziumba, ne döntsek a szakmaválasztás kérdésében 13-14 évesen, és elmentem a tájékoztatóra. Mert természetesen az egyiptológus, belső építész, grafikus pályák mellett a divattervezés is erősen foglalkoztatott.

Ez eddig nem volt lógás, mert az osztályfőnökünk mind a négy lányt elengedte, de azt egyikünk sem gondolta volna, hogy mindössze egy órácskányi lesz a részletes és kimerítő ismertetés a vegyipari technikus-képzésről.

Természetesen én mentem volna vissza az órára, ám osztálytársaimnak sokkal jobb ötlete támadt a délelőtt eltöltésére, ugyanis akkoriban még úgy működött a Margit Híd budai hídfőjénél a Bem Mozi, hogy folyamatosan adták újra és újra a filmeket, bármikor be lehetett ülni, akár a film közepén is, és addig nézte az ember, ameddig végül mindenki visszajutott a saját kezdőpontjáig, és így összeállt a film története.

Na ide sétáltunk el a Zsigmond térről, ami lássuk be azért távolság, mivel éppen annyi pénzünk volt, hogy össze tudtuk dobni a jegyek árát, villamosra már nem futotta. Minthogy mindannyian az iskola környékén laktunk, természetesen szó sem lehetett villamosbérletről, az fölösleges pénzkidobás lett volna, 2-3 villamosmegállót nyugodtan gyalogolhattunk.

Végignéztünk valami francia filmvígjátékot, talán Belmondo-sat, majd ugyancsak gyalog, szépen visszaballagtunk az iskolába, éppen a tanítás végére.

Nem is volt semmi baj.

Az iskolában.

Bezzeg otthon!

Mit ad Isten, a mindig pontosan munkába járó Csöpi nagynénémnek éppen aznap volt csúsztatni valója, és 8 helyett, csak 10-re ment dolgozni. Aki nem tudja, akkoriban és még hosszasan, ha valaki túlórázott, azt nem fizették ki túlóradíjban (ez manapság sokaknak újra ismerős lehet J), hanem kivehette csúsztatás formájában, szabadidőként.

Amint Csöpikénk szépen, kényelmesen buszozott az Árpád fejedelem útján, a Margit-híd felé, látta, hogy úgy a Császár Fürdő (Krúdy miatt nekem örökre az marad J) környékén sétálgatok negyedmagammal, vihorászunk, és nem annyira az iskola irányába megyünk, mint inkább elfelé.

Fedje balladai homály mély pirulással kísért, gyenge tagadási kísérleteimet, meg Csöpi slágfertig, egyre inkább a dolgok mélye felé haladó, oknyomozó és leleplező kérdéseit, mindenesetre a dolog olyan hatással járt, hogy legközelebb a jogi tanulmányaim alatt lógtam az egyetemről.

Sebaj, mint kiderült, a lányaim bepótolták az én mulasztásomat!