Mexikó

Életem egyik legemlékezetesebb útja volt, amikor egy delegáció tagjaként Mexikóba kerültem. Egészen pontosan egy négyhetes hivatalos látogatás felét tölthettem latin-Amerikában, de szégyen gyalázat, még azt sem tudom pontosan, hogy mely államok repülőterét, előadótermeit és szállodáit láttam abban az átlagosan másfél-két napban, amit egy-egy államban töltöttünk. Egyedül Mexikóra jutott talán négy nap, benne egy hivatalos program mentes hétvégével, ami maga volt a csoda!

Először is már azon leesett az állam, hogy Mexico város lakosainak száma magasabb, mint Magyarország összlakosságáé.

Az első délutánon volt némi szabadidőnk, amit arra használtunk, hogy kimentünk egy piacra. Ott vettem azt a két mexikói szőttest, amiből az egyik azóta is szélfogó függönyként szolgál az előszobában, a cigány vesszőfonású kosár, az ázsiai bambuszbútorok és a görög hímzett párnák társaságában. Nekem tetsző egyveleg!

Láttunk, egy olyan tortillasütő standot, ahol az évszázados tésztakéreg már szürkén tapadt a tésztalap-gyártó gép garatára, olyan sörözőt, ahol az egyetlen rozoga, billegő lábú asztal mellé állva lehetett az üvegből iszogatni a negyed citromon át szürcsölgetve a finom kukoricasört.

A piac végtelen nagy volt, szó szerint a gombostűtől az atomreaktorig (legalábbis alkatrészig J), minden kapható volt, finom mívű ezüstmunkák üvegáruk, szőttesek, hímzések, méterszéles szombrérók, ismeretlen zöldségek és gyümölcsök. Mindenki mosolygós volt, beszédes és kedves, és legalább a kétharmada az embereknek indián származású, jellegzetes orral, kékes-fekete, egyenes-szálú hajjal, varázslatos bőrszínnel, ezer hófehér foggal.

Másnap reggel a szállodai reggelit a tengerparti teraszon tálalták, ahol svéd-asztalos rendszerben lehetett az asztalunkhoz vinni a kiválasztott falatokat.

Az asztalok náddal fedett napvédő ernyők alatt, közvetlenül Cancun tengerpartján álltak. Láttam már egy-két tengert az életemben, de a Karib-tenger színváltozatait soha semmi nem közelíti meg, és nem is feledteti. A fehér homok, a türkiz és lazúrkék sávok váltakozása, a hófehér hab, a ragyogó napfény, ismételhetetlen. Amire viszont nem számítottunk, az az volt, hogy a reggelit hívatlan vendégek kísérik. Egy a mi rigónknál valamivel nagyobb feketés sötétkék madárfajta teljesen háziasult a terülj-terült asztalkám hatására, és ha bárki elkövette azt a butaságot, hogy a rántottáját az asztalán hagyva visszament még két zsömléért, biztosan számíthatott arra, hogy a madarak megdézsmálják a reggelijét. A szemem láttára, tőlem fél méterre eszegettek János kollégám tányérjából a madarak, a hessentésekre legfeljebb átrepültek a székek háttámlájára, és egy-két percnyi várakozást követően nyugodtan visszatértek a tányérhoz, további lakmározásra.

Délelőtt a tengerparton múlathattuk az időt, és amint éppen sétálgattam a szálloda pálmaligetes kertjében, a beton úton megláttam egy betonszürke, mozdulatlan állatkát, az úgy fél méter hosszú, 30-40 centi magas, őskövületnek látszó jószág mozdulatlanul állt a napfényben, hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy élőlénnyel, vagy szoborral van-e dolgom. Oda is mentem, és óvatosan megsimogattam, amitől egyszerre kiderült, hogy élőlénnyel van dolgom, óvatosan kinyitotta a gyönyörű, borostyánszínű szemét, de több mozdulatot nem tett. A tapintása kellemes volt, mintha egy a dédmamától megmaradt, ódon gyíkbőr táskához ért volna az ember, amit a napfény átmelegített.

Még egyszer megsimogattam, amire félrehajtotta a fejét, és felkínálta a nyaka sokkal selymesebb és vékonyabb bőrét az érintésre. Egy pár percig cirógattam a nyakán is, majd egy kicsit óvatosan megvakargattam, na erre aztán egészen kifeszítette a nyakát, és csaknem dorombolni kezdett, úgy jelezte, hogy eltaláltam azt, amire vágyott. Így udvarolgattam egy ideig a leguánnak, vagy iguánának, vagy nem is tudom, hogy kit tisztelhettem újsütetű barátomban.

A delegációt elvitték Chicén Itzá romvárosába is. 

Sétáltunk a „focipályán”, ahol a vesztes csapat az életével fizetett ügyetlenségéért, szóval valóban vérre ment a játék, megmásztuk a Nap piramisát, a Csillagvizsgálót, fölfelé még csak-csak ment a dolog, a tízcentis lépésfelületű, baromi meredek és roppant magas lépcsőkön (hogy a fenébe tudott oda méltósággal felvonulni egy-egy főpap, földig érő, madártollas díszpalástjában és fejékével, csak az ég a tudója), de lefelé, szégyenszemre a magam részéről a farral ereszkedés módszerét választottam (közismert tériszonyomra való tekintettel). 

Nagyszerű, ismételhetetlen és fárasztó volt a kirándulás, a rekkenő hőségben és tovább nehezítette a helyzetet az a többszáz árus, akik obszidián tárgyakat és kőből faragott maja naptárakat akartak eladni a gyanútlan turistáknak.

Egyre gyorsabban lépegettünk az árusok elől, igyekeztünk mielőbb elérni a légkondis buszainkat, ám Ernő, az akkori egyik legnagyobb könyvvizsgáló cég vezető partnere hirtelen rám mutatott, és ékes angolsággal közölte az indián árusokkal, hogy én vagyok Európa egyik legnagyobb obszidián-faragvány gyűjtője, és ha valakivel, hát velem biztosan tudnak majd üzletet kötni.

Ha eddig rajokban követtek, ettől kezdve fürtökben lógtak a lábam nyomában, szinte a nyakamon a kedves jó árusok. Természetesen az egész delegáció pukkadozott a röhögéstől, a nálam két fejjel magasabb Ernő (nem nagy kunszt J) büszkén, kakaskodva, peckesen sétálgatott mellettem, immár mentesülve az árusok rohama alól, és álnokul bíztatott, hogy csak semmi pánik, mindjárt elérjük a buszokat, és oda már csak nem tódul fel mind az ötszáz árus. Obszidián kés és naptár.mentesen megúsztam a kirándulást, ám János kollégám egyszer visszajutott Mexikóba, és na mit hozott emlékeztetőül? Naná, hogy egy obszidián faragványt! Mi mást?