Római jog vizsga

Azt hiszem, hogy kevesen ússzák meg, azt az élményt, amikor hajnalok hajnalán, hideg verítéktől gyöngyöző háttal és homlokkal, dobja ki az embert az ágy, mert ismét érettségizik, vizsgázik, tételt húz, nem tud semmit, a vizsgáztató idegesen dobol a tollával, és a totális megsemmisülés és végzetes megaláztatás „világvége pillanata” előtt az ember végre felriad.

Én a mai éjszakát megelőzően, utoljára azt álmodtam, hogy noha az egyetem öt éve alatt egyetlen orosz órát sem hallgattam, hirtelen kiderül, hogy szigorlatoznom kell oroszból, és épp a folyó vizsga alatt, az egyetemi folyosón próbálom össze bányászni azt a legfeljebb 10 orosz szót, amire még emlékszem.

Ma éjszaka azonban megtört a rutin, ugyanis azt álmodtam, hogy római jog szigorlat előtt állok, és ez kicsit sem volt nyomasztó, mert a valós élményeimben a római jog szigorlatom a nagy sikereim közé tartozott.

Előre kell bocsátanom, hogy akkoriban az esti, vagy pláne levelező tagozaton végző hallgatókat a másod-, esetleg harmadrendű diplomások között tartotta számon a közhangulat, holott aki végig csinált egy-egy felsőoktatási kurzust esti, vagy levelező tagozaton, az tudja, hogy követelmények, vizsgáztatás szempontjából teljesen egy kalap alá tartoztunk a nappali hallgatókkal. Magam is számtalanszor vizsgáztam együtt nappalisokkal, és inkább nehezítést, nagyobb szigort tapasztaltam magammal szemben, és enyhébb, elnézőbb bánásmódot a nappalis kolléga esetében. Szerintem még az oktatók is „lenéztek” minket.

A nem nappalis hallgatóknak valójában szerintem csak az a nagy hátránya volt, hogy kimaradtak a nappali egyetemmel együtt járó, boldog, szabad diákévek számtalan élményéből.

Hogy halmozzam az élvezeteket, a külker főiskolát estin, a jogi egyetemet levelezőn végeztem el.

A jogi karokon a római jog a nagy szűrőtárgyak közé tartozott (mint a főiskolán a matek, vagy a számvitel), ami többnyire felezte az eredeti évfolyam-létszámot, ez a mi esetünkben sem volt másképp.

Mi a ma már, mint olvasom, legendássá vált Brósz-Pólay féle római jogi tankönyvből tanultunk, ám én a gyűjtögető, mindent megóvó édesapámnak köszönhetően, az ő saját, Marton Géza féle római jog könyvét is használtam, roppant szorgalmas Sásdi Marika évfolyamtársammal közösen, inkább a Martonból készültünk.

A szigorlat két részből állt, először egy négy elemet tartalmazó listáról ki kellett választani a kötelmi jogit, akinek ez nem sikerült, az máris megbukott, utána röviden ismertetni kellett magát a jogviszonyt, majd lehetett kihúzni az igazi tételt.

Így aztán szaporán haladt a vizsgáztatás.

Amikor rám került a sor, azzal kezdtem, hogy én sem tudom kiválasztani a kötelmi jogi jogviszonyt. Természetesen engem Benedek Ferenc professzor úr vizsgáztatott, akit az akkori jogi karok legszigorúbb római jog oktatójaként tartottak számon. Már villámlott a szeme, már ráncos volt a homloka, és emelte a tollát, hogy az én indexembe is bevésse, az egyre vastagabb, egyre inkább papírszaggató egyesét, amikor folytattam a feleletemet.

Azért nem tudom, hogy melyik kötelmi jogi jogviszonyról beszéljek, mert az én listámon kettő is szerepel. Az egyik az (ilyen vagy olyan, már nem emlékszem) obligatio, a másik viszont örökléssel kapcsolatos, és a halál, kvázi kötelmi jogi jogviszonyt hoz létre az örökhagyó és az örökös között, és ekkor máris húzhattam a főtételt, és elsőre, a professzornál, négyessel abszolváltam a római jogi stúdiumot.

Ötös nem is volt, mert ötösre csak a professzor tudta az anyagot, esetleg a tanársegéd, ha jól összekapta magát.

A folytatás koránt sem volt ennyire idilli, mert nem sokkal a római jog szigorlatot követően megszületett Zsófi lányom, majd három év múlva Sári is, már csak vizsgázni jártam Pécsre, a havi konzultációkra sem jutottam el. Az évfolyamtársak jóvoltából végeztem el az egyetemet, akik magnóra vették a konzultációkat, és abból, meg többnyire a jogszabályok szövegéből készültem fel.

Mindkét római jog tankönyvemet máig is őrzöm, és titkos vágyam, hogy egyszer majd újra átforgatom, átolvasom, ha ráérek, de eddig még soha nem értem (ennyire) rá!