A morzsát!

Karácsony hete, minden „tisztességes” nagymama számára a sütemény sütést (is) jelenti. Természetesen én is receptek után kutatok a fejemben, a régi szakácskönyvekben, az immár ragacsos cetlik között, amelyekre a feltétlenül megsütésre kerülő sütemények összetevőit írtam le valamikor korábban. Még a könyvtárból is olyan könyveket (is) kölcsönöztem, ahol például süteményes receptek keverednek némi romantikával és krimivel. Klasszikus agymosás!

Már sütöttem áfonyás, csokis, mogyorós, csokimázas püspök-kenyeret, éppen elfogyóban van, kétféle kekszet, egy hagyományos, amerikai csokis kekszet, és a fordítottját, egy csokis alapú, fehér mogyoróval kevert változatot, amikor hirtelen felötlött egy emlék.

Saci egyik korábbi munkahelyének valamilyen rendszeres, éves rendezvényével kapcsolatban alakult ki az a szokás, hogy amikor Saci és dohányos kollégái megelégelték már az iskolai elfoglaltságot, hazaugrottak hozzám egy kávéra és cigire.

Egy alkalommal Zalán unokám éppen nálam volt, amikor megérkezett a „bagós különítmény”, ezúttal kibővített létszámmal, mert a szokásos tagok mellé társult egy tanárnő is, aki házi sütésű, kókuszos süteményt is hozott.

Zaza unokám még apró legényke volt akkoriban, beszélni is csak éppen tanult, amikor a kávékkal, cigikkel, sütivel kiültünk a kertbe. Zaza, minden tiltakozás ellenére, minden egyes süteményt megkóstolt, lenyalogatta a tetejüket borító vajas krémet, a rajta lévő kókusz-reszelékkel. Mi Sacival megpróbáltuk menteni, ami menthető, ám Zaza egyre hangosabban követelte, ami szerinte neki jár: A morzsát! A morzsát!

Lehet, hogy még valamilyen kókuszos süteményt is sütnöm kellene?