Huszty Andris emlékére

Karácsony tájékán nehéz elkerülni, hogy az ember nosztalgikus hangulatba kerüljön. A szokásos, elment családtagokon, régi karácsonyokon való merengés közben, nekem eszembe jutott, egy a sorsomat hosszasan meghatározó barát emléke.

Az MFB-ben sodort bennünket össze az élet. A híre persze már eljutott hozzám, kicsi, ám roppant pletykás népség (volt) ez a bankárvilág, akkoriban! A hír nem volt fedhetetlen, de kié az?

Az első, gyanakvó napok után megegyeztünk, hogy adunk egymásnak három hónapot ennyi idő alatt elválik, hogy „bírjuk-e egymás szagát”, addig nem teszünk drasztikus lépéseket, utána pedig, megbeszéljük a tapasztalatainkat, és majd meglátjuk!

Akkoriban zajlott a banktörvény módosítása. Feladatom volt, hogy a többszáz oldalas tervezetet, mintegy fél nap alatt átnézzem, és észrevételezzem a kedvezőtlen elemeket. Éjfélbe nyúlóan, otthon fejeztem be a közel 300 oldalas tervezet kommentálását. Másnap bependerült az irodámba, a két méterhez közelállóan magas, 160 kilós, új főnök, „van magának 367. paragrafusa” kérdéssel. Mint kiderült, ebben volt elrejtve a tulajdonos-váltás, (a Huszty András számára akkor baráti, éppen Suchman Tamás által vezetett, ÁPV Rt-ről, az MFB vezetői székében elődje, Medgyessy Péter által vezetett, Pénzügyminisztérium javára).

Mint a gyors összevetésből kiderült, az én verziómhoz képest a Huszty féle változat, ebben a tekintetben eltért egymástól.

Csak annyit kérdeztem, hogy ha fáradtságból nem vettem volna észre ezt a becsempészett módosítást, nos, akkor mi lett volna. A válasz csak annyi volt, hogy na, ez egy jó kérdés!

Nem sokkal később nyaralni indultunk, talán éppen Málta szigetére. Az indulás előtti napon, Huszty dr. ismét bependerült az irodámba, hozott egy fantasztikusan szép, a látványosságokról szóló, máltai albumot és egy nagy zsebre való máltai aprópénzt, hogy legyen mihez nyúlni, még az első pénzváltást megelőzően is. Majd elszámolunk! – felkiáltással. Soha nem került erre sor.

Mit mondjak, mire eltelt a három hónap, kiderült, hogy semmi kedvünk egymástól elválni (bár akkor éppen volt egy alternatív lehetőségem), és együtt dolgoztunk, szinte Andris haláláig.

Soha, senkit nem dicsért meg. A legmagasabb fokozat az volt, hogy „nem b…szott le a Huszty! Vagy a nagy fehér bálna!”) Már jóval később, a főiskolai, közös oktatás során kaptam tőle azt a dicséretet, hogy a pénzügytani ismereteinek frissítése során jött rá, mi a frászt akartam a jelentéseimben azokkal az arányszámokkal, grafikonokkal, mutatókkal, és utólag is örül nekik.

Ő lett a lányaim egyik pótapja, akire – ha én távol voltam - akármiben, bármiben számíthattak az én gyerekeim. Éppen akkor voltam válófélben, és a volt férjem a lányokat is kitagadással fenyegette, úgyhogy erre égető szükségünk volt, az én utazásaim miatt is, meg pusztán támogatásképpen!

Neki köszönhetem, a Göncz-utakat, Törökországot, Közép-Ázsiát, Dél-Amerikát, Hong-kong-ot, Párizst, Londont, Belgiumot, ha kicsit tovább várnék, folytathatnám a sort.

Ő lett az egyik válóperes tanúm (a másik, az édesapám), sok jó barátom ugyanis rettegett ezt elvállalni, a férjem által produkált események miatt.

Például, a válófélben lévő férjem, egy alkalommal felhivatott telefonon egy ismerősével, hogy mi a számlaszámom, hova fizetheti azt a 30 millió forintot, aminek fejében, a férjem munkáltatójától, egy másik banktól, megkapja a hitelt, amiért folyamodott. Volt ott minden magándetektíves megfigyeltetés, fegyveres fenyegetés, mondhatni, mi szem-, szájnak ingere!

Ha ezt az esetet nem tudom jól dokumentálni, és nincs kellően elfogadó elbírálója, akkor máig is viselhetném a szabadságvesztés-büntetés következményeit.

Ő szerzett nekem megbízatásokat, például az Ő segítségével taníthattam, főiskolán, egyetemen, általa kaptam később állásokat, és ebben az esetben évtizedekről beszélünk. Egyszer azonban, sajnos alapvetően megromlott a kapcsolatunk.

Szintén egy általa szerzett munkaviszonyomban, ahol egy kicsi, keleti piackutatással foglalkozó, magáncégnél dolgoztam, kiderült, hogy a tulajdonos, a hátam mögött, folyamatosan panaszkodik rám, mert, hogy „nevelem a tulajdonost”. Andris szerint nem volt helyes az eljárásom, ha a tulajdonosnak az az úri passziója, hogy elveszíti a tőkéjét, egy rendes alkalmazott, készséggel asszisztál ehhez, noha azért vettek föl, hogy gazdálkodjak, nem azért, hogy a tulajdonos váltakozó szeszélyeinek megfeleljek.

Nem a véleménye bántott meg, ahhoz mindenkinek szuverén joga van, hanem az, hogy mindez hosszasan, minden észlelhető jel nélkül, a hátam mögött zajlott.

Árulásnak tekintettem.

Ettől kezdve (részemről) távolságtartó, és roppant felszínes lett a kapcsolatunk, én nem hívtam, nem kerestem a társaságát, ő alkalomszerűen jelentkezett, üzent ismerősökkel, ha azokkal összefutott, de én mereven elutasítottam a közeledést.

Aztán egyszer csak jól meghalt. Most az örök vadászmezőkön iszogatja a sörét, vagy fröccsét, vagy amit akar, nem kell vesződnie a súlyfölösleggel (50 kilókat volt képes leadni, ha éppen egy új szerelem ütötte fel a fejét, majd ahogy haladt a kapcsolat előre, a kilók is szépen visszakerültek, korábbi helyükre).

Kevés ilyen kapcsolatom volt. Hálás vagyok érte!