Zalán könyvet kölcsönöz

Zalán iskolájában – általam nem áttekinthető apropóból és ütemben – vásárt tartanak, ahol ki-ki a már megunt, vagy nem szíve szerint való könyveket is eladhatja, névleges áron. Zaza rendre vásárol a könyvekből.

Ezúttal két tudományos fantasztikus regénnyel és a Galaktika magazin egy példányával tért haza, amit Zsófival átnéztek, és úgy döntöttek, hogy még egy-két évet nőhet, amíg örömét lelheti ezekben a könyvekben.

Amikor legközelebb Ürömre mentem hozzájuk, Zaza még lelkesebben fogadott, mint egyébként, és azonnal magával vitt, hogy kölcsönadja nekem ezt a három jeles alkotást.

Oda vagyok! Attól, hogy könyvet vesz, attól, hogy kölcsönadja, bár amióta csak olvasni tud, s az immár több, mint három éve így van, minden alkalommal elolvassa az aktuális könyvem címlapját, és kikérdez, hogy miről szól, mi a története.

Különösen szeretem, hogy fantasztikus regényt vett, mert a fantasztikus irodalom szeretetének több generáción átívelő, családi története van. Nagyapám maga is írt egy pár fantasztikus regényt, kézzel gyártott füzetekbe, „Ne égessük el!”, felirattal. Gondolom Nagymamámnak, Mamukának az idegeire ment, hogy ilyen elfoglaltságokkal tölti a férje az időt, és nem vagyont halmoz fel.

Apám nagy sci-fi rajongó volt egész életében, kezdte Verne Gyulával, aztán folytatta Asimov-val, Bradbury-vel, végül szinte minden magyar nyelven megjelent (és néhány, német, esetleg angol) sci-fi kötetet megvásárolt, és el is olvasott. Előfizetője volt a Galaktikának, és mindezek máig ott sorjáznak Ráckevén, a nagy könyvespolcon.

Apu adta az én kezembe is Verne Gyula minden regényét, még a saját, szépséges borítójú, fiatalkori köteteit. 

Én pedig – dacára a meglehetősen régies szóhasználatnak - beleestem a műfajba, és úgy is maradtam.

Amikor hajdanán sorozatban adta valamelyik TV adó a Csillagkapu című fantasztikus film-folyamot, minden családtagunk, barátunk és ismerősünk pontosan tudta, hogy szombatonként, délután öttől hatig, megszűnik számunkra a világ, mert Sárka lányommal együtt, szent áhítattal ülünk a képernyő előtt, és nézzük a következő epizódot. A szombat bennünket többnyire Ráckevén ért, ha esett, ha ragyogott a nap, mindegy volt, mi ültünk, és izgultunk, és kerestük az ősöket, és megközelíthetetlenek, elérhetetlenek voltunk.

Hasonló lelkesedéssel rajongtunk a Sanctuary – Génrejtek című filmsorozatért, ezt már az interneten, valamelyik letölthető sorozatokat közzé tevő helyen leltük fel, és be se vallom, hogy még hány ilyen, adott esetben silányabb, vadabb fantasztikus sorozatot néztünk végig, esténként, a lap-top-on, az asztal körül kuporogva, roppant kényelmetlenül, de rettentő izgalommal.

Ezt a tradíciót folytatja Zazám is, először is elkötelezett Star Wars rajongó. Sárkával – szintén Ráckevén – tartottak egy háromnapos Star Wars maratont, végignézték, a már nem tudom követni hány folytatást, méghozzá kánonban, ugyanis Zaza, a filmmel párhuzamosan elemezte az effekteket, elmesélte a következő eseményeket, visszautalt az előzményekre, előreugrott a következő részek várható eseményeire, szóval be nem állt a szája. Én a konyhába menekültem, ott vészeltem át ezeket a napokat, mert menetrend-szerűen, az ötödik percben megfájdult a zajtól a fejem.

Pihentetőül olvastam egy kis sci-fit! J

Most, ha törik, ha szakad, elolvasom mind a három kölcsönzött kiadványt, noha az egyik szerzője maga a modern rakétatechnika és űrkutatás elméleti megalapozója, Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, és ebből már következik, hogy a könyvben sokkal több a tudomány, mint amennyit én megérthetek.

Fel kell készülnöm, hátha Zaza rákérdez, hogy miről is szóltak a kölcsönadott könyvek!