A névtábla

Augusztusi költözésem óta sok-sok mindent elrendeztünk, megrendeltünk, leszállították, beszerelték, a helyére került, ám névtáblám máig sem került.

A fémből készült, meseszép, és talán biztonságos bejárati ajtómon kezdetektől egy ragasztós hátú papírlapra felrótt, szinte aláírás-számba menő névkiírásom volt.

Azt gondoltam, hogy egyszer majd (Jó lesz egyszer majd, köszönet Zorán) sor kerül erre is, majd megrendelem, megveszem azt a réz utánzatból készült névtáblát, ami jobban megfelel a megszokott formátumoknak.

Ám a karácsonyi angyalok másként gondolták!

Zsófi lányomtól megkaptam a világ legszebb, és kizárólag nekem készült névtábláját!

A szokásosan kissé homályosra sikerült fényképemen „tisztán” láthatjátok, hogy az én Isten áldotta utódaimmal, éppen költözöm a kis házból, a nagy házba. Ami éppen a fordítottja, mert valójában a nagy térből, a kicsibe költöztem. Mindenki segít, Sárka a növényeket hozza, Zsófi a könyveket, Zalán, amúgy férfimódra, éppen megpihenve egy doboz tetején, Zita pedig boldogan, integetéssel üdvözli a változást, az újdonságot!

Persze azonnal szerettem volna felszerelni az ajtómra, de a táblán éppen ott volt két ragasztós pötty, ahol az ajtómon két bemélyedés, úgyhogy várnom kell arra, hogy Zsófim majd valami kétoldalon ragadó csodával kisegít a bajból. A kísérlet közben Zita kiszökött a nyitott ajtón, és (a szerencsére fűtött) folyosón, mint hótündér-angyalka sétált le és föl, az egyik szinte ismeretlen szomszédasszonnyal közölte, hogy NEM, majd hazatért.

Íme a kisasszony, teljes díszben:

Most a hajnali kávé és cigi mellett nézegetem a névtáblámat, és annyira örülök, hogy nem sikerült felszerelni, mert így bámulgathatom és örülhetek, újra, meg újra!

Elárulom, hogy Sárka is kapott egy névtáblát, de ez majd az ő története lesz!