Mary Berry dicsérete

Nagy biztonsággal állíthatom, hogy dobogós helyezést foglal el televíziós kedvenceim, nem túl hosszú listáján a fent nevezett hölgy!

Talán lassan évtizede is megvan annak, hogy véletlenül rábukkantam egy sütő-főző sorozatra, „A brit sütimester” címűre, amelyben talán 10-12, gondos előválogatást követően összekerült versenyző, hétről hétre megküzd a sütemény-készítés rafinált feladataival, Mary Berry (és Paul Hollywood) feladatkijelölései és értékelései mentén, és mondhatom, hogy pazar szórakozás volt a műsor minden egyes pillanata!

Az ember persze közben akár tanulhatott is egy-két receptet, fogást, ezt el lehet könyvelni járulékos nyereségként, de e nélkül is irtó érdekes volt a sokféle versenyző, ezerféle inspirációja, különleges karaktere, motivációja, szereplése, és valami csodálatos visszhangra találtam – minden szerénytelenség nélkül – Mary Berry személyében.

Soványka és apró, mint én. Szépen felturbózott, szőke haja mindig rendezett, mint amire én is törekszem. A sminkje diszkrét, de elhagyhatatlan, mint nálam! Nem megyek utcára „meztelen arccal”! Az arcán mély ráncok, a zömük a megélt élet stációiról, de legfőképpen az elhagyhatatlan mosolyról, nevetésről, azaz humorról árulkodik, ami nélkül, mint tudjuk, elvileg lehet élni, de hogyan?

Ha „megfelelő” megvilágításba kerülök, mint például áruházi öltözőfülkékben, vagy felső megvilágítású liftekben, vagy megvilágított, nagyítós tükrökben, akkor mindig elborzadok, hogy mennyire ráncos is vagyok már, amit a mindennapi, megszokott tükreimben, a hálószobámban, a fürdőszobámban, a sminkes tükrömben, a jobb fényképeimen nem is látok meg, de ezek az én ráncaim, az én életem lenyomatai, nincs rajtuk mit szégyenkeznem!

A legtöbbet Mary Berry kezei mesélnek. A mindig szépen manikűrözött, lakkos körmök mellett sem maradnak észrevétlenül, az ízületi gyulladások, netán köszvény nyomai, a deformálódott, megvastagodott ízületek tisztára az én kezeimet formázzák! Na, meg egy dolgos élet lenyomatát!

Ugyan van a Mary Berry fokozatig talán még egy-két évem, de már jó ideje több a megvastagodott, örökre korlátozott mozgású ízület a kezeimen, mint a deformáció-mentes.

Az én kezem is őrzi a gyerekkorom téli mosásainak, öblítéseinek nyomait, amikor a szinte jeges vízben öblítettük a ruhákat, majd akasztgattuk az udvaron kifeszített kötelekre, hogy odafagyott a kezünk a csipeszekhez, mosógépünk még az álmainkban sem volt, a sok évtizedes kerti munka nyomait, a házimunka, a kézimunkázás, kötés, horgolás, hímzés, a sok évtizedes, írógépen, számítógépen végzett gépelés nyomait.

Az is különbözik bennünk, hogy én már jó ideje nem használok körömlakkot, annyira rémiszt, hogy a testfelületem akár legkisebb töredékét is elzárjam az éltető levegőtől, szigeteljem, valami mesterséges anyaggal, elzárjam a természetes „lélegzés” lehetőségétől, hogy kiiktattam a lakkokat az életemből! Az is igaz viszont, hogy az én kezeimet nem követi nyomon számos kamera, így nyilván egyszerűbb!

Rokon léleknek (Anne Shirley, túltengő romantikussága nélkül) érzem abban is, amilyen szeretettel, változatossággal főz, süt egy másik sorozatában a családjának, gyerekeinek, unokáinak, barátainak!

Nagyra tartom, élvezem műsorainak minden pillanatát, és sütő-főző, családszerető sorstársaimnak csak ajánlani tudom!