Vízkereszt

Jelentsen akármit is ez az ünnep, gyerekkorunkban, nálunk eddig volt kötelező megtartani a karácsonyfát, ami akkoriban kizárólag a leggyorsabban kiszáradó, lepergő, közönséges lucfenyő volt, még nem jött divatba a lakásban jóval tartósabb, ám nehezebben díszíthető, hosszú levelű feketefenyő, és még nem is hallottunk a normand, vagy egyéb, tartós fenyőfélékről.

Az ilyen, 60 évnél is régebb óta ismétlődő, rögzült szokásoktól már minek is elrugaszkodni, úgyhogy ma nekifogtam a lakás „karácsony-mentesítésének”, a konyhától az erkélyig szétszórt, különféle dekorációs elemek összegyűjtésének, dobozolásának. elpakolásának.

Azt már a beköltözésemkor eldöntöttem, hogy a szőnyegpadlós nappali és a potyogó tűlevelek nem kerülhetnek egymással kapcsolatba, ezért tavaly gyökeres fenyővel próbálkoztam,

Úgy jártam, hogy aranyáron megvettük a gyökeres fenyőt, kerítettünk hozzá megfelelő méretű cserepet, virágföldet, összemaszatoltunk mindent, amit csak lehetett, beállítottuk a fát az erkélyen, öntözgettük díszítgettük, majd kellő időben lecsupaszítva kikerült a folyosóra, átkerült Sárka kertjébe, ahol megadta magát és szépen, apródonként kiszáradt.

Úgyhogy mégis volt tűlevél-potyogás, szemetelés, cipekedés, de nem maradt túlélő fenyő!

Idén nem volt élő fenyőfám. Kerültek a lakásba fenyőágak, csak az illat kedvéért, de „karácsonyfa” gyanánt ez, a feldíszített, aranyozott vesszőkúp szolgált, legnagyobb megelégedésemre. Alighanem jövőre is ezt fogom választani!

Ilyenkor, a karácsonyi díszek elrámolásakor, hirtelen annyira tágas és csupasz lesz a lakás minden helyisége, hogy csak, na!

Most itt ülök, a tegnapihoz képest, szinte puritán lakásban, új terítőkkel, díszek és fények nélkül, vagy legalábbis jóval kevesebbel és szoktatom magam a Vízkereszt utáni helyzethez.