A köd

Mi, nem vagyunk az az indonéz csoport, amelynek vagy 150 megnevezése van a kókuszdióra, annak különféle érettségi állapota szerint, sem az az eszkimó csapat, akik a jégre használnak számtalan, eltérő megnevezést, annak keménysége, életkora, szemcse-nagysága és még ki tudja, hogy miféle ismérvek szerint, nekünk a köd, az köd, legyen bármilyen is!

Pedig micsoda különbség van a csontig hatoló, szürke, őszi köd és a tengerparti, nyári ébredéskor, a teljes panorámát beterítő, a közelgő, ragyogó napfényt bíztatóan sejtető, hajnali ködpaplan között!

Sose felejtem azt az élményt, amikor valahol a Fekete-erdőben, egy éjszakára nyitva hagyott ablakon, reggel, szemmel láthatóan gomolygott be a szobába a köd, vagy amikor a Békás-szorosban „pipáltak a hegyek” délelőttönként.

A ködnek azt a változatát kedvelem a legkevésbé, amely csillagfényes, téli hajnalokon bukkan elő, egyszerre sötétségbe burkolva minden fényt, ami pár perce még ragyogva szikrázott – ahogy Babits mondaná - az „est, e lágyan takaró, fekete sima bársonytakaró” előtt, és tisztára az a képzete az embernek, hogy valami modern sci-fi filmben jár, ahol támad, a mindent elnyelő, elpusztító, sötét oldal!

Az a mai reggeli köd azonban megint a derűs, bíztató csoportba sorolható, a maga opálos, vagy gyöngyház-fényű ragyogásával, ahogy fantasztikus és sejtelmes hátteret ad, egy-egy szépen kirajzolódó szerkezetű még kopasz, de már zöldesen éledő, jegenyefának.

Most értem meg testvéremnek azt a közelmúltbeli megjegyzését, hogy ő bizony, a többséggel ellentétben szereti még a ködöt is, ha másért nem, de legalább azért, mert ilyenkor még sokkal jobb hazaérni, és bekuckózni, valamelyik szeretett, meleg zugba, egy csésze kávával, teával.

Határozottan merem állítani, hogy ezt a jobb időket sejtető, fényesen derengő mai ködöt, még én is kedvelem!