Keserves időszak

 

Ha hagyjuk, keserves időszaknak nézhetünk elébe, mint négyévente, ismétlődően, immár sokadszorra! Embert, ember ellen fordító, ordító, kegyetlen, szegregáló, szegmentáló, megkülönböztető és szétválasztó időszaknak!

Mondhatom, hogy ezek között nincs egyetlen olyan jelző, olyan élethelyzet, amit kedvelnék! Nincs, sőt kifejezetten utálom minden egyikét!

Persze utálom, de sajnos nem hagyhatom el azt az érzést sem, aminek okán élesen elhatárolódom egyik, vagy másik nézettől, mert ugye van az a pont, van az a határvonal, ahol valami bevégződik, ahonnan valami olyasmi kezdődik, amivel soha, semmikor, semmilyen áron sem tudok közösséget vállalni!

Mindeközben, folytonosan át- és újra értékelődnek, ismerőseim, barátaim, van, akit egyszerűen csak a „nem követem” megjelöléssel iktatok ki a gondolataimból, de szerencsére sokan vannak olyanok is, kiket – bár úgy véltem, hogy ismerem őket – de új oldalakról mutatkoznak meg, és egyre növekvő szeretetem és bámulatom kíséri megnyilvánulásaikat.

Itt van például az a fiatal korom óta követett, vagy velem párhuzamosan létező, férfi, akit a „feltörekvő, okos, egyéni, egyedi, rendhagyó, sajátosan gondolkodó, tájékozott” jelzőkkel illettem volna eddig és eközben kiderül, hogy érzékeny, mélyen zeneismerő és kedvelő, művészet-barát, akit ebbéli személyében soha nem kerestem volna, és íme, ajándékképpen, ezt az élményt is megkaptam! Köszönöm IGY, hogy ezt az oldaladat is megismerhettem, és élvezhetem, közel 50 év elteltével!

Ide kívánkozik az a már megírt, családi történet, ami az általam örökölt tolerancia-szemléletet illusztrálja:

A családi történetek szerint, vasárnap délutánonként, rendszeresen együtt borozgatott az „istentelen, komenista” szabadkőműves nagyapám, Kandl János, unokatestvére: eleméri és ittebei, Hajniky Béla, Kiss Ernő, aradi vértanú egyenes-ági leszármazottja, és Bodor Nándor, rendi nevén, Ágoston atya, premontrei kanonok, a rend jószágigazgatója (Gödöllőn járva Horthy Miklós csókolt kezet Nándor bácsinak, nem fordítva), nagybátyjuk, Ráckevén, a nappaliban. Mártogatták a kerti ánizsból, a dédanyám sütötte, ánizsos puszedlit a saját termésű, fanyar homoki borba.

Amikor istentelen nagyapám elkezdett keresztet vetve imádkozni, a szerzetes nagybácsi szerette volna felakasztani a királyokat és egyéb hatalmasságokat, és az akkor éppen Bácska rendőrfőkapitányaként elfoglalt Béla bácsi pedig a világbékét kezdte méltatni, dédanyám elérkezettnek látta az időt arra, hogy a férfiakat ágyba parancsolja, némi délutáni pihenésre.

Noha egy pillanat sem volt, amikor valaki ne jelentett volna komoly, egzisztenciális kockázatot a többiek számára, ez a három férfi, folytonosan együttműködött, segítették a családjukat, amikor ki-ki olyan helyzetben volt, segítették, ha kellett bújtatták a másikat, és a politikai, ideológiai nézetkülönbségek mindössze annyira voltak „jók”, hogy ízeseket lehetett rajtuk beszélgetni, ízlelgetni lehetett a másféle gondolatokat.

Ehhez hasonló jókat kívánok mindannyiunknak!