A kettőnyolcvanas

Hajdanában, a végtelen nyarak korában, amikor a nyári szüneteket már kettesben a testvéremmel, otthon és nem Nagyinál tölthettük el (ugyan ebédelni átsétáltunk és egyben haza is hoztuk egy alumínium ételhordóban Anyuék vacsoráját is), minden nap, kaptunk fejenként 10-10 forintot.

Korántsem vita, vagy harc nélkül, de ebből finanszíroztuk az aznapi szórakozásunkat.

Én persze „forintos rózsát” és tej-mogyorós csokit vettem volna minden nap, és elvártam, hogy a szerintem semmittevő testvérem vegye meg a csokit, a „Cukros-néniéktől”, hogy én nyugodtan olvashassam tovább, a le nem tehető könyvemet, míg a testvérem viszont jégrudacskát szeretett volna naponta többször is. Ez, a spatulára fagyasztott, fekete csokoládéval bevont, 1 forintért kapható csoki-parfé-csoda, ami a Cukros-néniék régimódi, táblajéggel működő hűtőjében lapult, persze nekem is az egyik kedvencem volt, de azért a tej-mogyoróst, nem múlhatta felül!

Ebből mentünk az Újlaki moziba (hivatalosan: Filmszínházba), ahol a „perec-nááápolyi, frutti-rááágógumi” árus jelentette a nagy kihívást, vagy a Lukácsba egy délutáni úszásra, ebből vettünk egy kis fej görögdinnyét, amit félbevágva, nagykanállal kanyarítva a falatokat, az udvari küszöbön ülve lehetett felfalni, mondjuk uzsonnára.

Na és ebből vettük meg kései reggelire, azt a darabka, kettőnyolcvanas (lecsó-)kolbászt, amit hosszában félbevágva, cakkosra beirdalva ropogósra sütöttünk egy serpenyőben, és friss kenyérrel, paradicsommal, paprikával ettük, a soha meg nem ismételhető ízét máig érzem a számban!

Volt persze háromnyolcvanért debreceni is, de ez már akkora kiadás volt nekünk, ami kockáztatta volna az egyéb szórakozásainkat, ezért a kettőnyolcvanas mellett döntöttünk, minden egyes alkalommal.

Az „alapvető” dolgok persze nem változnak az évek múlásával. Máig is a kedvencem a tej-mogyorós (éppen tegnap kaptam Sárkától egy táblával, és vacsora után meg is kóstoltam, még mindig felülmúlhatatlan)! 

A környező piacokon megvannak az embereim, akiktől köteg-számra veszem a rózsát, vagy éppen az Aldiban, potom 800 forintért is vehetek akármikor tíz szállal, de hol vannak ezek a csokrok, a világ minden színében pompázó, gyerekkori, vegyes rózsacsokroktól, amihez a hozzávalót Sándor nénitől vettem?

És hogyan tűnhetett el végérvényesen a hajdani, kettőnyolcvanas, ismételhetetlen, gazdag íze, pedig próbálkozom a lecsókolbásszal, rendületlenül!