Elvira

 

Egyik – eddig be nem vallott – passzióm, a rejtvényfejtés. Még soha nem küldtem be megfejtést, nem ez az öröm benne, hanem az, hogy olyan szavakra, kifejezésekre bukkanok (bár a rejtvények zöme, nagyon rövid idő elteltével teljesen áttekinthetővé válik, azonos klisék ismétlődnek), amelyek gondolatokat ébresztenek.

Most is éppen, a „Virinek is becézik” megfejtéseként kijött a név: Elvira.

Évtizedekkel ez előtt, a még „kamaszkorában” lévő munkahelyemen, nekem is volt egy Elvira nevű kolléganőm, akit meglehetősen vaskos mende-mondák kísértek.

Anyám munkahelyéről ismertem a történetét egy rámenős, fiatal nőnek, aki nem átallotta elcsábítani tehetős főnökét, viszont a főnök sok évtizedes felesége, rossz szemmel nézte ezt az akciót, és egy szép napon, néhány bőröndnyi ruhaneműt rakott le a cég portáján, egy kulcs kíséretében, és eképpen kiadta, kikapós férje útját.

Nem volt teljes a siker, ám teljes volt a dolog mielőbbi elfeledtetésében az összefogás, a mikszáthi Magyarország-képnek megfelelően, az ismerősök összefogtak, és alig néhány óra alatt, Elvirának immár új munkahelye keletkezett, az én, kenyéradó bankomban.

A bank zömében közgazdászokból, kisebb mértékben – főképpen a nyelvtudást igénylő területeken – bölcsészekből, és eléggé hangsúlyosan, jogászokból tevődött össze, de fiatal jogász, végzett, vagy éppen tanuló, nem volt sok, mindössze kettő-három. Itt volt Jutka barátnőm, mint már gyakorló jogász, én, mint – tán harmadéves - hallgató és Éva, aki viszont egy roppant speciális területen, szeparáltan dolgozott.

Elvira szinte az első hetekben csatlakozott a bank fiatal jogászaihoz, mint hallgató. Volt indexe, jegyzetei, részletesen beszámolt a vizsgáiról, gyakran beszélgettünk hármasban, Elvira, Jutka meg én, vitattuk a jogszabályok helyességét, vagy gyenge pontjait, utáltuk közös erővel a tanárokat, az igazságtalanságokat, a túlzott terhelést, megvoltak a közös beszélgetési felületeink.

És ez így ment, szemeszterről, szemeszterre, mígnem egy szép, tavaszi napon, éppen hétvégén, a mi Elviránk, talán a bank nyolcadik emeletéről, ki nem ugrott, a Bazilika közvetlen közelében.

Mire a következő héten munkába mentünk, már csak a híre kerengett az eseménynek. 

Egy szó sem volt igaz a jogi stúdiumairól.

Minden bizonnyal, egy végtelenül magányos lélek keresett ebben az ál-indexes, jogászkodós tévútban társakat, partnereket, egyedül-valósága enyhítésére.

Ha nincs ez a keresztrejtvény, talán már soha nem jut az eszembe Elvira, az áljogász, a magányos nő, akinek nem tudtam, nem tudtunk segíteni, (nem is észlelhettük, hogy szüksége lenne erre), aki így végezte, idő előtt, botrányosan-tragikusan, keservesen.

Mindenkinek jobb sorsot kívánok, és ezért nagyon igyekszem – legalább figyelemmel, jó szóval – erőm szerint tenni is.