Csempelemosás

Ha jól számolom, eddig háromszor éltem át azt az élményt, amikor valamelyik szeretett felmenőm öregedése mentén, végig szemlélhettem és szolgálhattam az elszutykosodás fázisait.

Itt volt indulásnak a ráckevei ház, amelyben a dédanyám, nagy-nagynéném nyomdokain kellett (vagy csak én éreztem úgy) új életre kelteni a régi lábosokat, fazekakat, tepsiket, őzgerinc-formákat félnapokig, késsel, csodaszerekkel, ecettel, szódabikarbónával, modernkori súrolószerrel, áztatással, forralással, fémszivaccsal eltávolítani a milliméteres, évtizedek alatt ráégett, fekete hártyát a zománc, vagy fém felületekről.

Aztán a nagymamám háztartásában vettem észre, hogy nem jó érzés kézbe fogni a tányérokat, mert mindegyiknek ragad a hátoldala. Hártyásak, homályosak lettek az üvegpoharak, ragadósak az evőeszközök. Bár ennek feldolgozása zömmel Csöpi nagynénémre jutott, de azért jutott is, maradt is! Aztán Anyunál láttam is, ahogy a mosogatásnál akkurátusan letisztogatta a tányérok belső felületét, de a talpát, azt legfeljebb a folyóvíz alá tartotta, és rétegenként, apránként, ragacsos, nehezen lemosható, kellemetlen tapintású lett valamennyi.

Meg mindhárom helyen láttam, ahogy a tűzhely, konyhaasztal és a mosogató környékén egyre csak szaporodnak azok az álnok, sárga pöttyek, amelyek a falra, csempére rakódnak, és ha megfelelő szögben éri azokat a világosság, a napfény, akkor megmutatják, hogy ami az áldott, tompa félhomályban, vagy villanyfényben tiszta, csillogó, az valójában mennyire, de mennyire nem az!

Emlékeztek még? Az én gyerekkoromban – mondhatnám, hogy a „mi köreinkben” – egyáltalán nem volt szokásos a csempe, sokkal inkább, az olajfesték! A konyhák, fürdőszobák, WC-k falát, megfelelő magasságig, többnyire fehér olajfestékkel fedték, amit egy elütő színű, sárga, narancs, piros, kék vagy zöld csíkkal választottak el meszelt faltól. Ez az olajfesték persze idővel (rövid idővel) a festést követően elsárgult, és mivel a glettelés sem volt szokásos, ezért amolyan egyenetlen, hullámzó, szinte tisztíthatatlan felületté vált, de évente, kétévente lehetett hívni a szobafestőt, aki jutányos áron, újabb, friss, nehezen száradó és roppant büdös réteggel gazdagította, minden komolyabb lekaparás nélkül, a korábbi rétegeket.

Ráckevén, meg ott volt az évenkénti meszelés, amíg volt valaki, aki ezt elvégezze, lehetőleg még Húsvét előtt!

Aztán egyszerre mindenhol megjelent a csempe, ami ugye lemosható.

Hogy mi minden képes maradandó nyomot hagyni a csempén, azt fel sem lehet sorolni. A mosogató fölött meghámozott, kimagozott gyümölcs, a habosra-kavarást igénylő tojás és cukor, a palacsinta-tészta, a tojásfehérjéből készülő hab, a mindenféle kevert sütemény-tészta, a filézett hal, vagy hús, a pörköltek, paprikások leve, a húsleves, minden, akármi, bármi, amit előkészítünk, főzünk, sütünk.

És akkor, még csak a konyhában járunk, ne tegyünk említést a csempére fröccsenő samponok, tusfürdők, olajok, kencék, fogkrémek, vízkövet okozó zuhanycseppek sokaságáról, amelyek a fürdőszobában kerülnek porondra, nem is szólva a legkisebb helyiségünkről, ahol szintén felmerülhetnek a csempét is érintő, kisebb-nagyobb balesetek.

Miután rendszeresen főzök, meg – mi tagadás – dohányzom, dohányzunk is, bár csak a konyhában, hűvösebb időben, meg az erkélyen, melegebb időszakokban – rakódik az a mindent beborító, sárgás-barnás szmötyi is, ami mindezzel együtt jár.

Ceterum censeo, a csempét mosni kell! Amúgy naponta is, amikor főzés, mosogatás, miegyéb közben, az odavillanó fényben, egy-egy sárga, narancssárga pötty, meg a testvérei is megmutatkoznak, szeszélyesen, esetlegesen, meg a teljes felületet illetően is, visszatérően!

Na, mindez, mindössze arról szól, hogy itt az ideje, egy teljes csempelemosásnak, elvégre utoljára valamikor novemberben estem neki ezeknek a felületeknek.

Alighanem, a mai napot ennek fogom szentelni Hajolgatok, nyújtózkodok, sopánkodok, elborzadva szemlélem a szürkés-barnás színe-változását az ecetes, mosószeres lemosólének, az egyre koszosabb törlőkendőket vagy kidobom, vagy beáztatom, meg-megpihenek egy egyszerre ijesztő, és félredobásra késztető, és ugyanakkor visszahívogató, vonzó Stephen King könyvnek, rágyújtok és készítek még egy kávét, és a teljes megelégedettség érzete nélkül, valahol abbahagyom a takarítást, mert befejezni, elvégezni nem lehet, legfeljebb megszakítani, aztán folytatni, vagy újrakezdeni!