Nem is tudom, hogyan lehet…

 

Nem is tudom, még elképzelni sem, hogy miként lehet, a szemünk láttára kibomló, kivirágzó növények nélkül egyáltalán létezni is!

Pedig azt hiszem, hogy persze tudom, hiszen önálló tudatra ébredésemtől kezdve, ez volt szinte a legélesebb ütközési felület Anyuval, aki a legszívesebben mindent, ami szösszel, pergéssel, porral, „szeméttel” járt, száműzött volna a környezetéből legalább, de legszívesebben a világból is.

Márpedig a szemünk láttára kibomló virágzás, majd az elvirágzás is, bizony „szeméttel” jár.

Az aranyvessző, amit mi –következetesen aranyesőnek nevezünk – alig egy-két napig virágzik, és utána peregnek az elnyílt virágok, a babarózsa, amelynek élén rózsaszín bimbói csodát sejtetnek, ám aztán mégis csak decens, finom, szelíd, halványrózsaszín virágok bomlanak ki az ágakon, és szinte azonnal el is kezdik lehullatni a szirmaikat. De potyogtatnak az erdei ágak-bogak is, a legelső mogyoró-barkák, a sárga virágport, a galagonya-ágak, az alig egycentis, fehér virágaik megbarnuló szirmait.

A vázás virágok, növények vize megbarnul, megzöldül, megbüdösödik, ha nem cserélődik elég gyakran, a szirmok, levelek, levélleplek peregnek, a szirmok potyognak, bizony, takarítani kell a nyomokat, de hogyan lehet ezeket akárcsak megemlíteni is ahhoz az élményhez képest, amit a szemünk láttára bekövetkező fejlődésük, kibomlásuk, virágba-borulásuk jelent?

A mezei csokrok nyáron igazi szemét-termelők, és rosszabb esetben, helyes kis hernyókat is betelepítünk velük a lakásba, aztán vadászhatjuk, meg visszaterelhetjük a természetbe azokat, hiszen, ilyen, vagy olyan pille lesz belőlük!

Kit érdekel, hogy a nádbuzogány, amit augusztustól késő őszig lehet begyűjteni, még a vázában is teszi a dolgát, eltűnik az egységes, bársonyos, sima, barna felszíne, kibolyhosodik, és szórná, milliószámra a magokat, hátha akad közöttük néhány, amelyik megfelelő helyre sodródik és egy újabb telepet hozhat létre?

Nekünk – ha tetszik – szemét, takarítani való, a növénynek pedig törvény, determináció!

Nálam, most éppen egy vázányi, vegyes ág borul virágba, egyike-másika már elnyílóban, néhány kibomlóban, virágzik a fürtösfejű a konyhaablakban, és persze éppen négy orchidea, egy amarillisz (fehér, piros cirmokkal), egy karácsonyi kaktusz virágzik az erkélyen, és még, vagy száz ötletem lenne, de féken kell tartanom magam, be kell osztanom

a dolgot, csak szépen, sorjában, jusson idő és csodálat, mindennek, amit az idei tél vége, tavasza tartogat!

Már évek óta, a táskámban meglapuló metszőollóval indulok minden sétámra, és ahol látok valami lemetszhető szépséget, azt hazahozom. Minden tévhittel szemben, szeretném rögzíteni, hogy a növényvilág zömének, határozottan a javára válik a lemetszés, továbbfejlődésre, burjánzásra késztet, nem véletlenül aratják Hollandiában az éppen kivirágzó tulipánokat! Nem is szólva arról, hogy számtalan sarjnövény indul fejlődésnek, a vázában elhelyezett, lemetszett ágakból.

Nem is szólva arról a millió örömről, amit ezek a csokrocskák, évszakról évszakra, évről évre adnak, olyan ez, mint egy trambulin, ahol mindig talál az ember az újra-felugráshoz, fellendüléshez éppen elég erőt, energiát!