Tanár lányom

 

Tanár lányom szeptemberben vett át egy ötödikes, első évben felsős osztályt, mint osztályfőnök.

El sem hittem az első rémmeséket az egyik kislányról, aki a saját, csecsemőkorából származó ultrahang felvételeket lobogtatva azzal tartotta szóval az iskolát, hogy ő már bizony a felnőtt nők életét éli (persze nem ezzel a szóhasználattal élve) és íme, terhes lett, naphosszat simogatta a pocakját, időnként felkínálva ezt a lehetőséget a kiválasztottjainak.

Aztán sorra, rendre kiderült, hogy notórius elcsenő, pénzt, uzsonnát, tollat, amit lehet, azt ellop, a pénzből bevásárol az iskolai büfében, és elajándékozgatja, aki nem kéri, azt jól el is veri! Ver mindenkit, akit csak elér, óra alatt, szünetekben, hazafelé úton, délutáni kutyasétáltatáskor lesi az osztálytársait, és akit csak lehet, azt megfélemlít, ahogy tőle telik.

Ha egy tanár órát akar tartani, annak az az egyetlen módja, hogy a kislány karnyújtásnyi körzetéből elültet minden gyereket, akkor talán van egy leheletnyi esély arra, hogy verekedés, hajcibálás, rúgás, füzet-széttépés, könyv összegyűrés nélkül megtartható egy tanóra.

Trágár, nem is akármennyire, agresszív, koraérett, már nehéz – vagy szinte lehetetlen - egyetlen, pici, szerethető vagy kedvező irányban inspirálható felületet elcsípni, a még alig 10 éves gyerek-lányon.

A kislány egyszerűen terror alatt tart egy iskolát, fékezhetetlen, öngyújtót csempészik egy társa padjába, majd lesi, hogy lebukik-e, és most már mindenki attól tart, hogy mi telik még ki a fantáziájából.

Ez az érem egyik oldala.

Az éremnek – hogy a fene vinné a dolgát – az a természete, hogy mindig van, legalább még egy oldala, meg számtalan, szinte észrevétlen felülete, domborulata, és azok, szinte mindegyike komoly befolyással van az „egészre”.

Az érem másik, domináns oldala az, hogy ez az ember-palánta, saját akaratától teljesen függetlenül, az akaratával nem befolyásolható módon, komoly hátránnyal jött a világra, valami számomra – aki nem vagyok sem pszichológus, sem pedagógus – ismeretlen betűszóval leírt szindrómával érkezett, ami a hiperaktív, nehezen, vagy sehogy sem alkalmazkodó embereket jelöli.

Természetesen, már a bölcsődében fény derült erre a sajnálatos körülményre, azonban a gyermekét egyedül nevelő anyuka azt tekintette a legfontosabb céljának, hogy lánya ne kerüljön a megkülönböztetett nevelési igényű gyerekek csoportjába. Folyamatosan inkább azt szorgalmazta, és ezt teszi máig, hogy a hagyományos oktatási rendszer keretein belül, meginduljon az a spirál, amiben a többiek kiszorítják a gyerekét, míg a gyerek, egyedül, eszköztelenül, gyerek-módra próbálgatva a lehetőségeket és a határokat, egyre tovább merészkedik!

Mindig „rátesz egy lapáttal”!

Akció, elutasítás, újabb, fokozottabb, erőszakosabb akció, de mire is? A szeretetre? Az elismerésre? A kitüntetettség érzetére? Arra a figyelemre, amire kezdetektől igénye és szükséges lenne?

Többen érzik úgy, és még többen, némán félnek attól, hogy a helyzet, egyre inkább megközelíti az ön- és közveszélyesség peremét.

Akkor ki lesz a felelős? Melyik tanár óráján pattan el a húr? (Ez természetesen költői kérdés, hiszen pontosan tudom, hogy ki lesz – jogilag – a felelős.) Mikor hoz nem öngyújtót, hanem ennél veszélyesebb eszközt magával, és fogja-e, vagy mikor fogja azt használni?

Mikor okoz a mostani, egy-két napon belül elmúló, piros foltoknál komolyabb sérülést okozni iskolatársainak? Mikor ér véget az a helyzet, hogy a tanítási szünet minden percében, két-három tanár felügyeli, hogy mit tesz?

Kinek jó ez így? Segíti ennek a gyerek-lánynak az életét? Neveli-e bármire, amire kellene? Beilleszkedésre, emberi értékekre, netán tárgyi ismeretekre? Most már régen nem tantárgyi ismeretektől van szó, hiszen azok befogadásáról, még csak szó sincs, rég elmúlt az az utolsó pillanat, mikor még befogadott új ismereteket. Már régen nem teszi. Ebben a tanévben legalábbis, nem tette. Gyülekeznek az alá nem írt egyesek, az el-eltűnő, néha felbukkanó ellenőrzőben.

Az édesanya egyetlen reakciója az, hogy időnként a lányomnak, lehet, hogy másoknak is, el-elküld egy-egy népszerű-tudományos cikket arról, hogy hogyan kell nevelni az ilyen, speciális igényű gyerekeket.

Úgy tűnik, hogy számára mindegy, hogy ez egy külön szakismeret, külön oktatás tárgya, ám nekem, ez a kommunikáció azt sejteti, hogy az édesanya a tanári meg-nem-felelés, vagy helytelen gyakorlat kontójára írja – legalábbis nagyrészt – mindazt, ami a lánya körül zajlik. Elhangzanak részéről olykor ígéretek, hogy keresi, egy speciális oktatási intézményben a kislány elhelyezésének és további képzésének lehetőségét, de eddig ezek az ígéretek sorra-rendre elhaltak.

És minden egyes nappal, csak rosszabbodik a helyzet.

A lányom, minden egyes áttanított nap után, még estig fogadja a megsértett, megsérült, meglopott, megfenyegetett iskolatársak szüleinek telefonhívásait, megpróbálja megnyugtatni a szülőket, bár mit is ígérhetne? Még ennél is nagyobb figyelmet?

Tegnap este, amikor a zokogás határán hívott fel a lányom, hogy Mami, én már nem is vagyok tanár, én már szegregálok és nem integrálok, azt hittem, hogy megszakad a szívem.

Ha eddigi gyakorlata során kapott a lányom kritikát (pedig kapott, eleget), az csak arról szólt, hogy túlságosan felkaroló, túlságosan barátja a gyerekeknek, kiváltképp a bármilyen módon, megkülönböztetéssel, hátránnyal küzdő, esélytelen gyerekeknek, de itt áll előtte az első eset, amikor minden eszköze, minden módszere hiábavalónak, hatástalannak mutatkozik.

Most, hogy újra, és újra olvasom, úgy tűnik abból, amit leírtam, hogy neheztelek erre a leány-gyerekre, pedig nem, egyáltalán nem rá! Ezt a kislányt, a végtelenségig sajnálom! Mértéken túl neheztelek viszont a családjára, az eddigi környezetére, mert ha kellő időben megfelelő segítséget kapott volna és kapna, sokkal élhetőbb lenne a világ a számára.

Folyamatosan, és leküzdhetetlenül rettegek, hogy bekövetkezik valami végzetes, és folyamatosan és rendületlenül reménykedem, hogy mégis történik, valami csoda!

És mindezzel párhuzamosan, bárcsak ne jelennének meg lelki szemeim előtt, a túlfizetett, sokat pihenő, alulképzett, elfásult, embertelen és ostoba pedagógusokról szóló cikkek és kommentek! De – sajnos – megjelennek. Mintegy folyamatosan, „szezonjuk” van.