A
népes családnak vitathatatlan hátránya, hogy ritkábbak az alkalmak a szűkebb
körű együttlétekre, elvégre sokaknak van jussuk arra, hogy a kitüntetett
időszakokban, ünnepeknél, náluk is töltsenek el a családtagok némi időt.
Némi
szervezést követően, végül az újévi vacsorára került nálam sor, és legnagyobb
örömömre, mindenki talált a fogára valót, pedig ilyenkor már bőven elteltünk
egymás főztjéből, a kedvenceinkből, a szokások, ha tetszik tradíciók miatt
megfőzött ételekből, az italoktól a vendégeskedésektől.
Minden
előkészített tányért-poharat bemaszatoltunk, minden abroszt leettünk (ez
kötelező), minden szőnyeget lemorzsáztunk, minden lelökhető leesett, még az is,
ami nem, és hála mindennek és mindenkinek, akit hálával áldhatunk, megérkeztek
azok az ismételhetetlen és soha nem felejthető pillanatok is, amelyekből
évtizedekre merítek energiát, lendületet!
Most
nem az evés közben hümmögő-zümmögő hálás hangokra, nem az elismerő pillantásokra
gondolok, hanem arra, amikor átlényegültem először Mandivá (Zalán és Zsófi
jóvoltából), aztán kis Mandikává (ez már Zita névadása), végül tegnap, a majd csak
áprilisban három éves Zita unokámnál: „kis Mandikám”-má!
Így
hívott magával egy kis közös játékra, és tuti, hogy amíg élek, ezt a pillanatot
nem felejtem el!
Ki
felejthetné, azt, amikor a kis örökmozgó elhúzza a barna, bársonyos ágytakarót,
alábújik, és azt mondja, hogy na, akkor most meséljünk, egyszer volt, hol nem
volt, és hatalmas kék szemével rögvest ki is jelöli, hogy miről. Először csakis
Zitáról, aztán egy cicáról, aztán a békákról. Mi lenne fontosabb, mint hogy
tisztázzuk: mindketten imádjuk a békákat, elvégre brekegnek és kuruttyolnak,
ezt ki is próbáljuk, és megeszik a zümiket, akik felébresztenek bennünket
álmunkból, meg a szúnyogokat, akiknek roppant viszkető a csípése, s hogy a
hosszú nyelvükkel csípik el a kiszemelt rovarokat? Ezt is többször kipróbáljuk,
és sokat lehet nevetni azon, hogy kinek is hosszabb a nyelve! Meg azt is meg
kell vitatnunk, hogy még a madárkák meg a denevérek is így segítenek nekünk, de
azért a rovarokat is szeretnünk kell, mert hiszen nélkülük mi lenne a
virágokkal, hogy lennének termések, magok belőlük, szóval meséljük a létet, és
rácsodálkozunk minden mozzanatára.
Csak
hab a tortán, hogy éppen a rovaros mese végére éled fel egy nálam menedéket találó
mezei poloska, és Peti-Apa, halált megvető bátorsággal vadássza le a váratlan
jövevényt a csillárról!
Aztán
Zsófi-Mami nem találja a lányát, naná, mert elbújtunk az ágytakaró alá, és
persze Zeti-Zita nem is akar hazamenni, csak azzal lehet megvigasztalni, hogy
csakis ő lehet az, aki a lift gombjait megnyomhatja.
Zitám,
még öltözés közben megevett egy mandarint, szigorúan egy fotelben ülve, elvégre
itt szoktunk mandarinozni (egyébként sehol sem eszi meg, csak ebben a fotelben
ülve), elrévedeztünk a magokon, lehúzkodtuk a kis fehér szöszüket, hajszálakat,
ahogy Zita mondja.
Zazám,
aki hősiesen megkóstolta még az egres-szószt is, és derekasan be is lakott a
malacsültből, rizskochból, a maga immár kiskamaszos nyegleségével, elutasító
pofival, felöltözés közben, juszt se mutatja meg azt a szuper-pulcsit, amit
kapott.
Hátat
fordít, hagyjuk őt békén, ha már nem nézhette végig azt a valamit a TV-ben,
amit apjával közösen, elernyedve, jóllakottan és békésen nézegetett, mert
öltözni és indulni kell.
A
megválaszolhatatlan, „mi bajod van” kérdésre természetesen jön az elutasító, flegma,
„semmi” válasz, de hát én, viszont én vagyok és maradok, és azt mondom: az
arcodra, viszont egészen más van írva! Tudod mi? Az, hogy tök eleged van, és
mindenki hagyjon szépen békén téged, és közben enyhén megbokszolom a pocakját,
és egy kicsit megsorozom a mellizmait is, és felharsan a Zazámmal már annyiszor
átélt, és mindig újra és újra életet adó, közös hahota!
És
már lehet is összeölelkezni, és teljes szívvel összemosolyogni, mert tudjuk,
hogy értjük és érezzük a másik rezdüléseit, és ennél nem is kell több!
Alig
egy-két óra, és minden visszakerül a helyére, a svájci kolomp és a réz cintányér,
a vastag horgolótűvel és kötőtűvel, amivel dobolni szoktunk, ezzel kísérjük az
éneklést, a kukucsolók (egy távcső és egy kaleidoszkóp), amikkel a csillagokat
és az autókat kell megnéznünk, a plüss-tigrisek, mind a hat, a maci a nyuszi, a
kedvenc dinoszauruszok, már amit Zsófi és Sárka, vissza nem pakolt
hirtelenjében a szokott helyére, vagy egy „jó helyre”.
Felpofozgatom
a párnákat, helyére tolom a székeket, a szőnyegeket, a rojtokat elegyengetem, (portörlés
és porszívózás majd másnap) és csak mosolygok és mosolygok, és – kigondoltam,
kimondom – végtelen hálát érzek!
Köszönöm,
hogy megszülettem és családom lehet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése