Néha jobb várakozni…

Van néhány növény, amelyekkel – noha nagyon törekszem erre – de nem sikerül tartós kapcsolatba kerülnöm. Ilyen például a hunyor.

Életem, még kertes időszakában, és a közel 66-ból ez összességében több mint hatvan évet fedett le, számos, vagy számtalan kísérletem volt a betelepítésére, amidőn az angolszász hímzésmintákból megszerettem, ahol minden karácsonyi terítőn, a fenyő- és fagyalágak között, ott virított a télen szokatlan, hófehér virágfej, de teljesen sikertelen maradtam!

Sose tudom meg, hogy ezt minek köszönhetem, lehet, hogy a hunyor is azok közé a növények közé tartozik, amelyekkel mintegy antagonisztikus diszharmóniában állok, mint a korallvirág, vagy a rododendron, vagy az időnként bőszen, minden zöldet lelegelő kutyáink irtották ki a zsenge, télvégi hajtásokat, de a méregdrágán megvásárolt, netán megrendelt tövek, sorra-rendre pusztulásra voltak ítélve.

Közben látom, hogy szerencsésebb ismerőseim kertjében burjánzik, virágzik, jönnek a képek, én meg csak értetlenkedem.

Friss otthonomat immár számtalanszor körbesétáltam, és a ház, keskenyebb, nehezen megközelíthető, déli oldalán, amikor éppen az elvirágzó levendula, még megmaradt virágzó ágacskáit szemlélgettem, hunyor-leveleket fedeztem fel, méghozzá hosszú-hosszú vonalban. 

Már napok óta ott bizsereg a bőröm alatt, hogy lesétálok, megnézem, virágzik-e és ha igen, milyen színben, ez az itthon szokatlan virág, de bevallom, néha sokkal élvezetesebb a várakozás, mint a vágyak teljesítése!

Olyan jó elképzelni, hogy a növények bimbóznak, virágzanak, jól érzik magukat, olyan nagyszerű vágyódni arra, hogy legalább három szálat letép az ember és átmenti egy pohárba, hogy otthon üldögélve is élvezhesse a látványt. Persze mindig ott a kockázat, pláne egy ilyen nem mindennapos növény esetében, hogy a vázába szánt virág elpusztul, mint a gyerekkorom óta leginkább kedvelt kukacvirág, alias porcsinrózsa, vagy a letépve, alig egy órán keresztül virító gyermekláncfű, alias kutyatej.

Végül lesétáltam, a ragyogó, már meleget adóan napfényes, télvégi délelőtt derekán, és megszemléltem az emlékeim szerint gazdag, burjánzó, hunyor-sort, ahol –csalódásomra – egyetlen-egy tő él, és bimbózik, egy mélybordó virágú, rajta három-négy virág-kezdemény. Hagytam élni, most nem próbálkozom azzal, hogy életben marad-e egy pohárnyi vízben, vagy sem!

Persze, nem tértem haza zsákmány nélkül, letörtem egy gömbölyűre vágott levendulabokor egy elhajló, elbitangolt, a kerekded formából kiágazó hajtását, meg két, kövirózsa ágacskát. A nagyszerű ebben, hogy mindegyik kigyökeresedik, és új növény keletkezhet belőlük, az anyanövény károsodása nélkül!

Kedves Hunyor! Úgy tűnik, veled még folytatódik az incselkedésem!