A hóesés

 

A legmélyebb, emberi irigykedéssel szemlélem mindazokat, akik képesek önfeledten örvendezni és elmerülni a téli hóesés élményében! Sajnos, én nem tartozom ezen emberek közé!

Az egész gyerekkorom azzal az érzettel telt, hogy a hó: átok! Először is le kellett takarítani a dédapámól örökölt, ám általunk lakott, Szépvölgyi úti saroktelek mindkét utcafrontját, naponta. Másodszor aggódni kellett, hogy az évszázados tetőgerendákban van-e még annyi kitartás, hogy e éppen ebben az évben roppanjanak össze a hó súlya alatt.

Harmadjára, utáltam a beázó, magasszárú cipőimet, akkoriban még híre sem volt a csizmáknak, a hazamenetelig is hideg, nyirkos, átázott zoknikban nem volt élvezet a tél!

Utáltam, a térdig átázó, nyirkos mackónadrágokat, utáltam azokban átvészelni a tanítási órákat, utáltam a hazamenetelt, hiszen ott sem várt más, mint befűtésre várakozó kályha, jó esetben tüzelővel, „Tüker” alágyújtóssal, rosszabb esetben még kinézett egy kis kirándulás, a méteres, lelógó pókhálójú pincébe, egy kis gyújtós-hasogatás, amitől úgy féltem, mint ördög a tömjéntől!

Ha volt tüzelőanyag!

Mert emlékszem olyan télre, amikor Apu hozott valamennyi kőszenet, Pesterzsébetről, hátizsákban, ami akár két napra is elég lehetett volna, mert nem volt kapható szén, és ez, viszont sírva, könnyezve – elméletileg – adott valamennyi meleget.

Aludtam úgy, hogy a Ráckevéről hozott, tolldunyha alatt, a tréningruhában, kötött sapkában is hideg volt, a hideg.

Folyton féltem. A beroppanó tetőszerkezettől, ahonnan (ez meg is történt) az olvadt hólé, cseppenként landolt a nyakamon, a gondatlanul lekotort járdától, ahol bárki elcsúszhat. és aztán ott a kártérítés, az átázott cipőtől, a reszkető, hideg kéztől, a sapkában alvástól!

Ha szánkózni mentünk, akkor tuti hogy valaki kitörte a bokáját (szegény Csöpi-néném), ha korcsolyázni indultam, kiderült, hogy totál tehetségtelen vagyok.

Soha, egyetlen egyszer sem sikerült a hógolyó-görgetés, legfeljebb a fellapátolt hóból tudtam – már felnőttként – hóangyalt gyártani, de egy fia hóembert sem építettem, 66 év alatt, pedig hányszor szerettem volna!

Nem, nekem a tél, a hó, nem hordozza azokat az örömöket, amelyeket sóvár vágyakozással nézegetek mások leírásaiban, nem, nekem ez az évszak a félelem, a szorongás, a baj, a rossz érzések, bajsejtelmek időszaka, sajnos.

Nekem az jutott, hogy a nálam magasabb, hófalak között, az alig félméteres, sötéten derengő csapáson sétáltam az iskolába, és vissza, ahol szintén fáztam, mert ott sem volt fűtőanyag (hacsak nem volt éppen, akár kéthétnyi szénszünet).

Utáltam később az olajkályhát is, amikor húsz literes, marmon kannákban vásároltuk a fűtőolajat, és toltuk haza (jobbára a testvérem), majd levitézlett nejlonharisnyákon átszűrve adagoltuk az olajkályhába, csöppet sem könnyen!

Gond volt a két ház (Óbuda, Ráckeve) előtt a hó eltakarítása, gond volt a cipőkkel, a ruhákkal, nem szerettem a téli sportokat, és mindezt alig-alig ellensúlyozta a látvány nagyszerűsége.

Van, ami soha nem változik!

Mélyen irigykedem azoknak az érzéseit illetően, akiknek önfeledt boldogságot jelent a hó, nagyszerű élményeket, és elkönyveltem már régen, hogy soha nem fogok közéjük tartozni, sajnos! Nekem ez jutott, és akármennyire is szépségesnek látom a havas-deres faágakat, a fehérlő hegyoldalakat, a hóval fedett háztetőket, ezeket már örökre eltompítják a múltam emlékei.