Bermuda háromszög a Szentendrei úton

Még mindig viszonylag új a panoráma élménye, és alighanem ez már így is marad, hiszen eddigi életem során, azt preferáltam, amiben felnőttem, egy köténnyi kert látványát a távlat helyett. Minden pillanatban ráébredek, hogy ez az új látásmód, mennyi, de mennyi, új impulzust, új gondolatot hordoz magával!

Itt van például az a visszatérő élmény, hogy a Szentendrei út egy bizonyos pontján, szinte hetente, hajnalonta, vagy esténként, sötétedés után, megjelenik a kék, vagy kék-vörös, pulzáló fény, ami valami balesetet jelez. Ezzel gyakorta egyenértékű, ha napközben szirénázó hangra figyelek fel.

Van, hogy csak egy, vélhetően helyszínelő autó fénye vibrál, van, hogy két-három fényjelzés is színesíti a feketeséget.

Gyanítom, hogy ez az a „földrajzi pont” lehet, ahol a Szentendrei út hármas vonulatába becsatlakozik, a felüljárót párhuzamosan követő, kis szervízút, amit viszont az a lekanyarodó sáv keresztez, amelyen keresztül az Óbudai-szigetet lehet megközelíteni.

Mint mondom, csak gyanítom, mert személyem az élő példa arra a tézisre, hogy a nők térlátása elmarad a férfiakétól, nem tudom megsaccolni a távolságokat, a szélességeket, bizonytalan vagyok és maradok, még a sokadszorra ismétlődő útvonalakat illetően is.

Mindenesetre ez a balesetet, koccanást, netán tragédiát sejtető fényjelzés, sorra-rendre ismétlődik, mint ma reggel is.

Abban az idilli korban, ahová megannyian vágyunk, az a bizonyos csoporttárs, akinek talán „térlátó” lett volna a ragadványneve, már egészen biztosan mozgósította volna a törzset, hogy közösen tapossanak ki egy másik útvonalat, egy új csapást, amelyen elkerülhetik az ismétlődő tragédiát, hiszen a közösség minden egyes tagja fontos volt, értékes a többiek számára. Ki ebben volt egyedülálló, ki másban! Ha egyébként nem, akár abban is, hogy mi az, amit jó elkerülni, hiszen, lám csak mire vezet!

Minden egyes lény egyedi volt és fontos, értékes a közösségnek, és ezt mindenki tudta önmagáról is, meg a másikról is, akármennyire utálta is, de elismerte, ha tetszik méltatta!

Nem kellett – vagy csak keveseknek volt erre szüksége, ám ezt senki nem vette komolyan – hajánál fogva előrángatott módszerekkel, netán erőszakossággal megteremteni, vagy életben tartani az egyén reputációját, hiszen elismerték, hogy ő a legjobb parittyavető, vagy mag-gyűjtögető, esetleg kőpattintó, árokásó vagy barlang-kereső.

Mindenki fontos volt, azért is, amit teljesített, és azért is, amit tovább-adhatott az utódoknak.

Azt hiszem, hogy a világon semmi sem változott ebből a szempontból, a dolgok megítélésének kivételével! Nem kérdés, hogy ma is mindenki fontos és értékes, ám hogy kit tekintünk mintegy közmegegyezéssel annak, azt bizony annyi, de annyi hatás, vagy éppen azok hiánya manipulálja és erodálja, és terjed és burjánzik a bizalmatlanság, az önbizalom-hiány, az erőszakos önérvényesítés és maradnak, és szaporodnak a Bermuda háromszögek (a racionális magyarázat nélküli, veszteség-gócok) a Szentendrei úton is, és szerte-széjjel.