Még mindig szokatlan…

Életem nagyobb részét kutyákkal együtt töltöttem. Kezdve gyerekkorom, Ráckevén lakó Betyár kutyájával, és végezve Marcival, a kuvasz-retriever keverékkel, aki szétköltözésünkkor Sárkával tartott.

Nekünk valamennyi kutyánk a kéregető, kuncsorgó alcsoportba volt sorolható, nyilvánvaló, hogy kutya-nevelési hiányosságaink következtében.

Addig egyikük sem vetemedett, hogy lopjon, elcsenjen az asztalról, netán a tányérokról falatokat (a beagle fajtájú, Pepe kutyánk kivételével, aki még a hűtőből is kiette a teljes fazék húslevest, bűnre csábítva széplelkű, westie kutyusunkat, Odit), de soha, senki sem ehetett nélkülük egy falatkát sem!

Mint egy szépen faragott, egyiptomi Anubis-szobor, mozdulatlanul, ugyanakkor érezhető, reszkető izgalommal ült mindegyikük a lehető legközelebb a falatozó kétlábúhoz, legfeljebb egy-egy mélyen bánatos, esengő, könyörgő pillantás erejéig mozdult a szemük, az ennivalóról, a falatozó arcára, és ez többnyire oda vezetett, hogy meglágyultak a kőszívek, és röppentek a falatok.

Némelyik a fejét sem átallotta fáradtságában az abroszon megpihentetni, volt olyan is, aki ráadásul még nyáladzott is (bár ilyen csak egy volt sokuk közül), de kivétel nélkül, mindegyikük még akkor is odakerült az asztalhoz, ha gondosan, valami kedvenc rágcsálni valójukkal próbáltuk távol tartani egy-egy hétköznapi étkezés, vagy vendéglátás idejéig a kutyusokat a terített asztaltól.

A főzés, amióta csak az eszemet tudom, az én dolgom volt (és egyben szeretett, alkotó munkám is) ezért azt a titkot, hogy a kutyák folytonosan, láb alatt, mellett settenkedő kísérői ennek is, csak én tudtam!

Nem tudtam úgy almát, répát, krumplit vagy uborkát hámozni, hogy ne ült, vagy toporgott volna a lábam mellett a kutya, türelmetlenségében az orrával olykor meg-megbökve a lábszáramat (hogy na, mi lesz már), röptében elkapva egy-egy leeső héjdarabkát, rosszul elpattanó szeletkét, nem is szólva a húsok feldolgozásáról, a filézésről, ilyesmiről!

Ma, amikor már másfél éve nem élek egy fedél alatt kutyával, még mindig, ugyanazzal az érzéssel állok a hámozáshoz, héjazáshoz, hogy na, mindjárt jón Fifi, Odi, Pepe, a többiek.

Most már a legnagyobb nyugalommal emelhetem fel a földről az elpattanó szeletkéket, és megmosva visszatehetem a többi főznivaló közé, nincs, aki röptében elkapva, harsogva megrágcsálná, vagy megszagolgatva, némi prüszköléssel hátrálna, és várná rendületlenül a neki kedves falatot, mert Marci, csak ritkán jön hozzám, egy villámlátogatásra, de az érzés, alighanem soha ki nem hal belőlem.

Marci-kutya, ritka látogatásai alkalmával, mindössze annyira szorítkozik, hogy a kikészített, kis tálkányi innivalóval, akkurátusan beteríti, összefröcsköli a teljes konyhát és az előszoba nagy részét, végigszaglássza az összes sarkot, bútort, néha megjelöli a lift, vagy a ház előterének valamelyik sarkát. Ilyenkor szalad Sárka lányom a fertőtlenítős felmosóval, és eltakarítja a nyomokat, de a kankutya az bizony megjelöli a territóriumát, nincs menekvés!

Mostanában már szabadon előkészíthetem az elemózsiás tálakat akár az alacsony dohányzó-asztalra is, nem szaglássza össze egy mindig nedves, sóvár kutyaorr, ott állhat egy tálban a szaloncukor, a mikulás-csoki, a húsvéti csokitojás halom, vagy a „csak vegyél egyet, ha kedved van” bonbon.

Nem lopkodja ki senki a héjas krumplit a rekeszéből egy jó kis rágcsálásra, nem cseni el az almát, hasonló okokból (lehet, hogy mégis lopkodtak az ebeink), nem találok emiatt, félig rágcsált, elbarnult, kiszáradt csutkákat, maradványokat, gondosan elrejtve valamelyik zugban.

Azt írtam az elején, hogy nyilvánvalóan a saját nevelési hibánk tükröződik a hajdani és mostani kutyáink viselkedésében, de ha jobban belegondolok, én még soha nem találkoztam másféle kutyával. Olyan gazdival, aki állította, hogy az ő kutyusa soha nem kéreget, elegánsan hever a szokott helyén és eszébe sem jut inzultálni a falatozókat, na, ilyen gazdival bezzeg dögivel összehozott a sors.

Csak az a bökkenő, hogy amikor az ilyen gazdik kutyájával is találkoztam, akkor órákig hallgattam, hogy nahát, milyen rossz hatással vagyok a kutyájukra, mert én vagyok az első, akitől kéregetnek!

Persze, már legalább két filmet is láttam, amiben amerikai kutya-idomárok képesek voltak a kutyákat terített asztalok mellett féken tartani (lehet, hogy csak a filmfelvétel idejére)!