Dedikált napok

Szerintem, mindahányan úgy növünk, nőttünk fel, hogy nemcsak az órák, hanem a hét napjai is, rendre visszatérő, meghatározott feladatoknak voltak alárendelve, mindegyiknek megvolt a maga kijelölt, ismétlődő rutinja.

Meghatározott napokon jártunk óvodába, iskolába, nyelv- és zeneórára, különtornára, rajzszakkörre, nagymama-látogatásra. Megvoltak az egyéni és családi pihenőnapok, nem is szólva a vallási előírásokról, az ünnepek rutinjáról, és alig hiszem, hogy akárki is megúszta azt az időszakot, amikor teljes lelkével és elméjével tiltakozott ezek ellen a szokások ellen és meg ne fogadta volna, hogy ha majd a saját ura lesz, akkor ezt, vagy amazt, bizony a büdös életben soha, de soha többé be nem fogja tartani!

Levetkőzhetetlen! A heteim, máig is, „dedikált” napokból állnak. Persze már jóideje nincs ezeknek olyan szigorúan kötött rendje, mint amit Nagyanyám vagy Édesapám betartott és velünk is betartatott, de az egészen biztos, hogy hetente legalább kétszer főzőnapom van, egyszer takarító-napot tartok, egyszer kényeztető napot, egyszer-kétszer bevásárló-ügyintéző napokat, és akkor már alig maradt idő az unoka-gyerek-család szeretgető napokra, bár nagy előny a bajban, hogy ezekre meglehetősen szeszélyesen mutatkozik meg az igény! Ha viszont megmutatkozik, akkor – legalábbis én – dobok el mindent, kapát, kaszát, karabélyt - és kényeztetek, dédelgetek, ápolok, leckét írok, beszélgetek vagy csak meghallgatok és hallgatok, netán válaszolok, amire éppen szükség mutatkozik.

Meg persze a napokon belül megvannak az olvasó, író, barkácsolgató, tervezgető óráim is.

Ma főzőnapot tartottam. Szeretek egyszerre legalább két, de ha van elég fantáziám, inkább három napra, előre főzni, mert noha szenvedélyem a főzés, de azért mindennap unalmas lenne ennek az egyetlen szenvedélynek hódolni, úgyhogy ma főztem a már fonnyadásnak indult mandarinok felhasználásával egy kis alma-mandarin kompótot, meg egy finom, tejes-vajas krumplipürét. Azon hosszasabban elgondolkoztam, hogy azt a meseszép, ám mégiscsak csekélyke mennyiségű szűzérmét, minek dolgozzam fel. Rántani kevés, felmerült a brassói gondolata is, de annyira nem szerettem volna hosszasan álldogálni a sülő krumplik mellett, úgyhogy kigöngyöltem a szűzérmét Hogyan? Ha mindig és teljes hosszában pusztán egy-egy centi vastag sávot metszünk a húsba, akkor előbb-utóbb egy szép, meglehetősen terjedelmes szeletet kapunk. Só, bors, a közepébe egy szál lecsókolbász, összegöngyölés, fogpiszkálóval összetűzködés, és újabb sózás, borsozás, ez volt a technológia, és lett ebből egy szép, disznózsírban puhára párolt, majd pirosra sütött, göngyölt hús, a püréhez és kompóthoz.

Aztán eszembe jutott, hogy Sárka mennyire szeret néhány főzeléket, és főztem is sebtében egy kis selymesre berántott, petrezselymes, édes-sós zöldborsófőzeléket. Nálunk jár bele pirospaprika is. Mellé kirántottam egy közepes rúd parízert, ha tetszik, párizsit.

Mi vagy fél évszázada nem használunk lisztet a panírozáshoz. Az első fázis, a felvert, némi tejjel hígított, enyhén megsózott tojás, a második fázis már maga a prézli. Ettől aztán a panír sokkal vékonyabb, mint a megszokott, és jóval roppanósabb is. Persze, a kétszeres panírozást igénylő dolgok, mint a sajt, vagy néhány zöldségféle, sajnos vagy az örökös éttermi fogások közé kerültek, vagy látványra elég rondák, mert megrepedezik rajtuk ez a vékonyka panír, de amikor Anyu cukorbeteg lett, és folyvást számolgatni kellett a szénhidrátokat, kalóriákat, akkor minden megtakarítás, ami mellett a hagyományos ízek nyomokban fellelhetőek maradtak, maga volt, a totális győzelem. Aztán nálunk is, mint – vélhetően – minden családban, állandóan voltak fogyni vágyók, akik viszont imádták a hasukat, és nekik, külön öröm volt a „light-panír”.

Természetesen tudom, hogy az előre elkészített, rántott akármi, sokaknál kiveri a biztosítékot, mert ugye a fő nézet szerint, ami rántott, hús, sajt, vagy zöldség, akkor finom igazán, amikor a tányérra kerülve, még szinte hólyagosan serceg a felületén, az a pici, le nem itatott zsír, vagy olaj!

De én, mindent, ami rántott, minden formájában képes vagyok imádni, és megenni. Szeretem azon frissiben, sercegősen, meg imádom, órákkal később, a kamrából, vagy hűtőből kicsenve, már hidegen elropogtatva, meg szeretem még egy-két nap múlva is – ha maradna mutatóba – már dermedten, egészen más állagban, felmelegítve és hidegen is. Tudom, minden mesterszakács, és magára valamit is adó háziasszony, most megbotránkozva fújoghat, de – de gustibus non est disputandum – nekem ilyen az ízlésem!

Spórolós nagyanyáink a panírozásból megmaradt lisztet, tojást, prézlit sose dobták szemétre, hanem összegyúrva, a sütés végén lepénykéket formáztak ebből a masszából és kisütötték a gyerekeknek, rágcsálásra.

Miután ugye nálam hiányzik a liszt, ezért csak a prézlit-tojást keverem össze, de még egy kicsi sót, egy csipetnyi szerecsendiót, és félmaroknyi reszelt sajtot is teszek ehhez a masszához, és inkább kanállal szaggatható, szinte folyékony állagúra hagyom. Többek szerint, akár önálló feltét is lehetne főzelékekhez!

Na, ma ennyit szerettem volna főzni, és miután végre befejeztem, és minden ott hűldögél, szépen adagokra osztva (egy Sárka, egy saját hűtő), becsomagolva a konyhapulton, és még sincs itt az egyéb feladatok ideje, most jöhet, az önfeledt olvasás!