Kommentárok, kommentek

 

Alighanem ott követem el a legnagyobb hibát, hogy – minden korábbi elhatározásom dacára – újra, és újra, elolvasom a kommentárokat, jelenkori megnevezésük szerint, a kommenteket.

Bár ne tenném!

Mert minden alkalommal az a végeredmény, hogy kommentáló embertársaim legalább 80 %-át, szívem szerint, visszaültetném az általános iskola harmadik osztályának padsoraiba. Aztán a negyedikbe, ötödikbe, kit mennyi ismétlés illetne meg! Az unokám nyelvtan-munkafüzete alapján, nagyjából itt, a harmadikos anyagnál akadtak el, a rövid és hosszú mássalhangzók, a ly és j megkülönböztetése, a teljes és részleges hasonulás sűrű vadonja, a tárgyas és tárgyatlan ragozás végzetes vadonja, az elváló igekötők posványa mentén, véglegesen és végzetesen!

Noha nekem is mindennapos gondot okoz anyanyelvem helyes használata, különösképpen amióta olyan „komoly” segítségeim is vannak, mint az automatikus nyelvhelyesség ellenőrző rendszerek, amelyek helyettem is korrigálják a hibáimat.

Sárka lányommal hosszasan vihogunk például azon, hogy Zita unokám legfrissebb névadását: „kis Mandika”, a nyelvi ellenőrzés sorra-rendre átjavítja „kos mandulára”, elvégre vitathatatlan, hogy ennek kicsit több értelme van (vagy nincs).

Engem is folyvást javít a program, amit egybe írnék, azt szétválasztja, ahol vesszőt tennék, azt elveti, és persze minden lépésnek utána nézhetnék, de annyi – számomra ennél jóval fontosabb – utánanézni-valóm van, hogy többnyire megállok félúton, és elrendezem a rendeznivalót, egy kötőjel beiktatásával. Ez az opportunizmus, maga!

Minden tanévben, a friss könyvek között a legvékonyabb a nyelvtan könyv, mégis az egyik legfontosabb lenne, ha már hosszú évtizedek óta, nem lenne annyira, de annyira unalmas! Kivéve lányom nyelvtan-tanítását, aki a táblára rajzolt Spongya-Bobos rajzokkal, RAP-énekesek dalszövegeivel, szóviccekkel és jelenkori szóképekkel próbálja évről-évre közelebb hozni és a dacosan ellenálló, gyermek-agyakban rögzíteni a helyes nyelvhasználat szabályait.

Legnagyobb büszkeségeim között tartom számon, hogy egy pár évvel ezelőtti tanítványa, blogot nyitott, „Saci néni nyelvtanórái” (vagy hasonló) címmel, amelyben, mint egy folytatásos képregényben, óráról, órára közzétette a Sárka lányom tábla-rajzait.

Néhány tanártársa legmélyebb felháborodására és elképedésére, mert bizony olyan szavak is szerepeltek a táblán (nem trágár, nem obszcén, de nem is hagyományos, viktoriánus szavak), amelyek – legalábbis számukra – fontosabbak voltak, mint maga a módszer, a megközelítés, az elfogadtatás, a megszerettetés, új és sajátos mivolta.

Nekem, szabályosan, fizikai fájdalmat okoz minden „kel, job, szabájos” és még hosszasan sorolhatnám! (Arról, meg csak egy szó se essék, amikor az írásból, a nyelvhasználatból élő, hivatásos írók követnek el nyelvtani szarvas-hibát, a már szinte megszokott, ferdítés, csúsztatás, maszatolás mellett.)

Persze, tudom, hogy az én nyelvhasználati szabályrendszerem, mintegy fél évszázada rögzült, és azóta hány, de hány megújuláson esett át anyanyelvem, meg azt is tudom, érzem, hogy az elme befogadó rugalmasságának is van határa, mert szívem szerint, máig is azt írnám, hogy „úgy-e”, holott már ki tudja, mióta azt kell írnom, hogy „ugye”, de mégis!

Ez, a nyelvtani újra-képzés, csak az egyik olyan stúdium, amire sokakat beíratnék, mert a másik, amit kötelezővé tennék, az az indulat-kezelés, a düh-terápia!

Ahogy elolvasgatom, még a legsemlegesebbnek vélt hímző-, kötő-, főző-, barkácsoló felületeken is megmutatkozó dühös állásfoglalásokat, nem is szólva a politikai tartalommal is felruházható, egyéb közleményekről, akkor – sajnos – egyre kevésbé hiszek és reménykedem a párbeszéd lehetőségében, erejében, pedig ezt a hitemet, annyira nem szeretném elveszíteni!

Mindenki fújja a magáét, egyre hangosabban és egyre erőszakosabban, mintha a hangerő és a hangnem fokozása, több meggyőző-erőt jelenthetne, holott nem, sokkal inkább, a másik fél részéről is, egyre erőszakosabb reakciót indukál, és sodródunk, egy az orkánhoz hasonlóan mozgó spirálban, amely azokat is magához vonzza, azokat is bevonja bűvkörébe, akik szeretnének megfigyelőként, távolabbról szemlélődni.

Magamat most azzal „gyógyítom”, hogy többet, és még többet fogok dolgozni, rendbe tenni magam körül, „jókodni”, ahogy mi mondjuk, odafigyelni mindenki, akárki, bárki pillanatnyi problémájára, meghallgatással, utána-járással segíteni, ha kell, és megpróbálom mától nem elolvasni a kommentárokat, kommenteket!