Alighanem
ott követem el a legnagyobb hibát, hogy – minden korábbi elhatározásom dacára –
újra, és újra, elolvasom a kommentárokat, jelenkori megnevezésük szerint, a
kommenteket.
Bár
ne tenném!
Mert
minden alkalommal az a végeredmény, hogy kommentáló embertársaim legalább 80
%-át, szívem szerint, visszaültetném az általános iskola harmadik osztályának
padsoraiba. Aztán a negyedikbe, ötödikbe, kit mennyi ismétlés illetne meg! Az
unokám nyelvtan-munkafüzete alapján, nagyjából itt, a harmadikos anyagnál
akadtak el, a rövid és hosszú mássalhangzók, a ly és j megkülönböztetése, a
teljes és részleges hasonulás sűrű vadonja, a tárgyas és tárgyatlan ragozás
végzetes vadonja, az elváló igekötők posványa mentén, véglegesen és végzetesen!
Noha
nekem is mindennapos gondot okoz anyanyelvem helyes használata, különösképpen
amióta olyan „komoly” segítségeim is vannak, mint az automatikus nyelvhelyesség
ellenőrző rendszerek, amelyek helyettem is korrigálják a hibáimat.
Sárka
lányommal hosszasan vihogunk például azon, hogy Zita unokám legfrissebb
névadását: „kis Mandika”, a nyelvi ellenőrzés sorra-rendre átjavítja „kos
mandulára”, elvégre vitathatatlan, hogy ennek kicsit több értelme van (vagy
nincs).
Engem
is folyvást javít a program, amit egybe írnék, azt szétválasztja, ahol vesszőt
tennék, azt elveti, és persze minden lépésnek utána nézhetnék, de annyi –
számomra ennél jóval fontosabb – utánanézni-valóm van, hogy többnyire megállok
félúton, és elrendezem a rendeznivalót, egy kötőjel beiktatásával. Ez az
opportunizmus, maga!
Minden
tanévben, a friss könyvek között a legvékonyabb a nyelvtan könyv, mégis az
egyik legfontosabb lenne, ha már hosszú évtizedek óta, nem lenne annyira, de
annyira unalmas! Kivéve lányom nyelvtan-tanítását, aki a táblára rajzolt Spongya-Bobos
rajzokkal, RAP-énekesek dalszövegeivel, szóviccekkel és jelenkori szóképekkel
próbálja évről-évre közelebb hozni és a dacosan ellenálló, gyermek-agyakban rögzíteni
a helyes nyelvhasználat szabályait.
Legnagyobb
büszkeségeim között tartom számon, hogy egy pár évvel ezelőtti tanítványa,
blogot nyitott, „Saci néni nyelvtanórái” (vagy hasonló) címmel, amelyben, mint
egy folytatásos képregényben, óráról, órára közzétette a Sárka lányom
tábla-rajzait.
Néhány
tanártársa legmélyebb felháborodására és elképedésére, mert bizony olyan szavak
is szerepeltek a táblán (nem trágár, nem obszcén, de nem is hagyományos,
viktoriánus szavak), amelyek – legalábbis számukra – fontosabbak voltak, mint
maga a módszer, a megközelítés, az elfogadtatás, a megszerettetés, új és
sajátos mivolta.
Nekem,
szabályosan, fizikai fájdalmat okoz minden „kel, job, szabájos” és még
hosszasan sorolhatnám! (Arról, meg csak egy szó se essék, amikor az írásból, a
nyelvhasználatból élő, hivatásos írók követnek el nyelvtani szarvas-hibát, a
már szinte megszokott, ferdítés, csúsztatás, maszatolás mellett.)
Persze,
tudom, hogy az én nyelvhasználati szabályrendszerem, mintegy fél évszázada
rögzült, és azóta hány, de hány megújuláson esett át anyanyelvem, meg azt is
tudom, érzem, hogy az elme befogadó rugalmasságának is van határa, mert szívem
szerint, máig is azt írnám, hogy „úgy-e”, holott már ki tudja, mióta azt kell
írnom, hogy „ugye”, de mégis!
Ez,
a nyelvtani újra-képzés, csak az egyik olyan stúdium, amire sokakat beíratnék,
mert a másik, amit kötelezővé tennék, az az indulat-kezelés, a düh-terápia!
Ahogy
elolvasgatom, még a legsemlegesebbnek vélt hímző-, kötő-, főző-, barkácsoló felületeken
is megmutatkozó dühös állásfoglalásokat, nem is szólva a politikai tartalommal
is felruházható, egyéb közleményekről, akkor – sajnos – egyre kevésbé hiszek és
reménykedem a párbeszéd lehetőségében, erejében, pedig ezt a hitemet, annyira
nem szeretném elveszíteni!
Mindenki
fújja a magáét, egyre hangosabban és egyre erőszakosabban, mintha a hangerő és
a hangnem fokozása, több meggyőző-erőt jelenthetne, holott nem, sokkal inkább,
a másik fél részéről is, egyre erőszakosabb reakciót indukál, és sodródunk, egy
az orkánhoz hasonlóan mozgó spirálban, amely azokat is magához vonzza, azokat is
bevonja bűvkörébe, akik szeretnének megfigyelőként, távolabbról szemlélődni.
Magamat
most azzal „gyógyítom”, hogy többet, és még többet fogok dolgozni, rendbe tenni
magam körül, „jókodni”, ahogy mi mondjuk, odafigyelni mindenki, akárki, bárki
pillanatnyi problémájára, meghallgatással, utána-járással segíteni, ha kell, és
megpróbálom mától nem elolvasni a kommentárokat, kommenteket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése