Egy újabb felejthetetlen nap

Lassan, lassan törzsvendégek leszünk a nevezetes Pünkösdfürdői strandon. Az első két, kétszemélyes kísérletet (egy príma, egy minősíthetetlen) követően Zazával hármasban mentünk ki, a hét elején, mert Zaza az előző lázas, vírusos egynaposa után nem ment a következő nyári táborba, hanem a családban lábadozott, pontosabban Sárkánál, egy ideig, majd váltott és nálam folytatta, aztán - miután annyira hiányzott már Mami és a Tesó - jól hazament (egy éjszakára).

Sárkát eléggé kikészíti Marci kutya sétáltatása és egzecírozása, a 30 kilós, erős őrző-védő adottságokkal megvert, vagy megáldott eb sétáltatása nem csekélység, úgyhogy Sárkának gyakran fáj a háta. Úgy gondoltuk, hogy ennek legjobb gyógyszere, egy jó kis úszás, úgyhogy irány a strand! De akkor már miért hagyjuk otthon Zalánt? Elég lesz Zsófinak Zitával elbírnia, meg vár rá egy heti mosnivaló is, úgyhogy első telefonnál megkérdeztük Zsófit, hogy vihetnénk-e magunkkal Zalánt is, ha már strandra megyünk. 

Alig telt el az igenlő válaszhoz képest egy perc, már hívtuk egymást Sárkával, hogy vajon nem volna-e kedve Zsófinak és Zitának is kijönni egy jó kis pancsolásra, elvégre a mosás vidáman várhat még egy napot, a meleg meg most fojtogat mindannyiunkat, nem tegnap, és lehet, hogy holnap sem.

Persze volt kedvük! Úgyhogy a második telefont követően, alig másfél órával később, és három emberrel gazdagabban érkeztünk meg immár csaknem törzshelyünkre.

Minthogy már meglehetős helyismeretre tettünk szert, hamarosan megleltük a helyünket, amely kellő távolságra van a medencékhez, a vendéglátó-helyekhez, a kijelölt dohányzóhoz képest, árnyat adó platánok és fenyők alatt, ahol kellemesen váltakozik az idő múlásával az árnyékos és napos foltok aránya, a nyírt füvön, ahova a plédjeinket, törülközőinket leteregettük. 

Ha az ember egy eleven perpetuum mobilével, bocsánat, kettővel tervez magának programot, jobb, ha mindenre felkészül! Zalán, aki talán négy éves kora óta teljesen vízbiztos, jól úszik, minden medencét kipróbál, csúzdázik, gyakorolja a víz alatti úszást, számolni kell, hogy hány másodpercig képes a víz alatt maradni, vagy azt kell mérni, hogy hány csíkot képes átsiklani a víz alatt, egy elrugaszkodással, és mindezt persze vég nélkül, ezerszer, egymás után.

Nekem nincs ezzel semmi bajom, jól emlékszem, hogy még szavazóképes felnőtt koromban is változatlanul fontos volt nekem, hogy a Lukács medencéjén képes legyek egy lélegzettel a víz alatt, megfelelő elrugaszkodással átsiklani, íme, az utódom!

Zitánk viszont most még mindennek nekifut, és nagyon sok mindentől visszaretten. Felment például többször is a legnagyobb csúzdák tetejére, majd hosszas tétovázás után, mindegyikről szépen lelépegetett. Várta a gyerekeket a csúzdák alján, és jól megijedt, amikor megérkeztek. Minden fröcskölés, és ebben azért nem volt hiány, egy-egy ijedezés is volt, és egy-egy olyan kihívás is egyben, aminek meg kellett felelni!

Csak azt csodálom (vagy talán nem is csodálom, kezdek hozzászokni, ismét), hogy ebben mi, felnőttek, mindhárman, sokkal jobban elfáradtunk, mint a mi Zitánk!

Mindent ettünk, lángost, sült kolbászt, fánkot, fagyit, mindent ittunk, kólát, ásványvizet, kávét és teát, jól elfáradtunk, és jókat szemlélődtünk. Mellettünk készülődött haza egy család. Szép, ápolt sportos szülők, nagyfiú. és sértődött, hisztis, sírós kislány, úgy négy-öt éves forma. A három „nagy” tökéletes harmóniában bontotta a napvédő sátrat, a plédeket, csomagoltak, öltöztek, segítettek egymásnak, a kislány pedig e közben csak sírt. Senki, még egy simogatás, vagy egy szó erejéig sem reagált a legkisebb jelzéseire.

Zitánk kommentárja: a kislány sír! Simigassuk meg! Végül nem „simigattuk meg” a családja peremére szorult kislányt, mert nincs jogunk a beavatkozásra senki életébe, csak jól összebújtunk és erősen szurkoltunk, hogy simuljon el ez a feszültség. Mi egyebet tehettünk volna? 

Párhuzamos történet: szinte nem volt olyan félóra, mikor ne hallottam volna valamerről, hogy Saci néni! Saci közel tíz éve tanít a kerület iskoláiban, nem túl sokban, de nem is egyben. Az, azonban, hogy a strandon, minden fél órában a nyakába borul egy volt, vagy jelenlegi tanítványa, hogy nekem kezet csókol négy, vagy öt, tíz éves körüli kislány, akiket tanít, mert én vagyok Saci néni anyja, az szinte hihetetlen! Alig tudtam öleléssel, homlokcsókkal elhárítani ezt a gesztust, szóval olyan, messze a családon túlmutató, érzelmi turbulencia jár együtt egy szimpla, strandos élménnyel, amire az ember nem is számít!

Az élet színes, szélesvásznú, sarkított, lapított, és még számos olyan görbülete, íve, vetülete van egyszerre, párhuzamosan és egymás után, amit az ember aligha vehet számításba.

Az élet szép, az élet minden …