Dédanyám bugyellárisa

A családom házaiban, Ráckevén és Óbudán is, számos – másoknak valószínűleg teljesen értéktelen – dolog halmozódott fel a generációk ottélése alatt.

Így maradt meg Ráckevén a dédanyám bugyellárisa is.

A bőrt, amiből készült, selymesre fényesítette a millió érintés, a hátsó zsebecskéje elszakadt, és felpöndörödve eláll, de változatlanul hibátlanul működik a kis réz pattantyú, amivel nyitható, zárható, és ugyancsak hibátlan, kopás nélküli a középső belső rekeszt körülvevő finom, vékony réz zsanér is.

Számos rekesze, néhány zsebe kiválóan alkalmas az aprópénz tárolására.

Ha ez a bugyelláris mesélne, ha kérdezhetnék tőle, ha felidézhetném azokat a gondterhelt vagy éppen vidám napokat, amikor hol üresen tátogott, hol pedig alig lehetett bepattintani, annyira dagadozott a réz fillérektől, akkor nem kellene találgatnom. De dédanyám nem igazán volt beszédes asszony, legalábbis abban az alig két évben, amit együtt töltöttünk a Földön, ő örült az első és egyetlen dédunokájának, még ha lány is volt, meg beteges, hitványka, de ez az öröm legfeljebb abban merült ki, hogy az orgonabokor és a mindig tetves, illatos jázmin közé fellógatott, öreg hintaágyban – amit gondosan kibéleltek régi és jó szúrós plédekkel – meg-meghintáztatott.

Nem mesélt, nem énekelt, csak ringatott, és közben gondolkodott, mosolyogva, ki tudja melyik gyereke, unokája járt a fejében, vagy szépen, sorban mindegyik? Elmélázott a sorsukon, talán a sajátján is, és csak ringatta a legkisebbet, aki városi dédunoka-menye, Anyám igényeinek megfelelően, még a ráckevei kertben is vasalt, hímzett, fehér batisztruhácskában, zokniban, szandálban, két szál hajában masnival töltötte az időt. Nem napozó nadrágban, nem mezítláb, nem homokozva, vagy pancsolva, hanem illedelmesen üldögélve.

Na, igen, akkor még nem lázadtam, és később is csak igen halvány eredménnyel, de legalább az én gyerekeim – azt hiszem legalább is – szabadon nőhettek fel, masni és egyéb szörnyűségek nélkül, nyaranta egy szál napozóban, mezítláb, maszatosan, futkározva, mindent kipróbálva.

Az unokáim, meg még ehhez képest is jóval szabadabban élnek, kivéve Zitánkat, aki kizárólag alaposan beöltözve és felszerelve hajlandó kimenni a kertbe "dolgozni", hátizsák, sapka, gyakran gumicsizma, ezek kellenek ahhoz, hogy felpattanjon a motorra, és elmenjen dolgozni, mint Apa!

 

Azért akadnak ennél lazább megjelenések is, mint mondjuk a strandon.

 

Már ez is lazaság volt, mert Óbudán, ha kiöltöztünk, mondjuk sétálni mentünk a Várba, még a fehér cérnakesztyű is járt, ami annak rendje és módja szerint, a felvételét követő első másodpercben koszos lett, hol azért, mert végig húztam a gang fekete, rácsos korlátján, hol csak megfogtam valamit.

Mikor kicsit nagyobb lettem az első fejbecsapást követte a második büntetés, hogy nekem kellett szappannal, körömkefével tisztára mosni. Persze ebből is játékot csináltam, felvettem a kezemre a kesztyűt és úgy mostam, mintha kezet mosnék, de akkor is eltartott jó ideig, amíg Anyu végre „átvette” és tisztának minősítette a kesztyűket, és mehettek száradni, nyaranta az udvaron kifeszített kötélre, telente a kályha rácsára.

Jócskán elkanyarodtunk a bugyelláristól, meg dédanyámtól! Éppen hat generációnyit, ha a 25 év/generáció átlaggal számolunk, ez akkor is 150 év, noha nálunk az asszonyok zöme jócskán a a 25. évén túl szült, már jó ideje, de ez akkor is szép távlat másfél oldal számára! :-D