A szappanvirág

Már meséltem erről, de nem lehet elég sokszor felidézni az emlékét, úgyhogy gond nélkül bocsátkozom bele az ismétlésbe.

Most egy kutyasétáltatás közben, az útszélen szedett vadvirág a varázsló, ami visszaröpít a gyerekkorba, a szappanvirág.

Hogy valójában mi is a neve, nem tudom, és bár millió lehetőség adódik a megfejtésre, nincs is kedvem megtudni azt, nekem, és talán a családban többünknek, ez a kis, viszonylag jelentéktelen vadvirág, örökre szappanvirág marad.

A ráckevei nyaralások késő délutánjain rendszeresen sétálgattunk Apuval, a Duna partján, a gátoldalon, a temető felé. Apu minden házat a valamikori tulajdonos szerint nevezett meg, ez a Pahocsa-ház, ez a Szeltner, ez a csuda tudja milyen, aztán voltak házak, amelyeket a díszítése alapján, ez a Disznófő-ház (malacfejek voltak az ablakok fölött, mivel korábban a ház előtt volt a disznópiac, ahol a tenyész-jószágok adás-vétele folyt, évente talán egyszer).

Én virágokat szedtem, vadszedret gyűjtögettem, amit aztán a Dunában mostunk meg, és addig szemezgettük a fanyar-édes gyümölcsöt, amíg a szánk, az arcunk és a kezünk szinte lemoshatatlanul elszíneződött, és akkor jött a szappanvirág.

Kitépdestük ennek a jelentéktelen virágnak a szirmait, és addig dörzsölgettük a Duna parti vizében, amíg enyhén habzani kezdett, és ezzel mostuk le a szeder nyomait magunkról.

Persze a mai eszemmel már pontosan tudom, hogy számos növény (még a vadgesztenye termése is) tartalmaz szaponint, ezt a habzó, tisztításra kiváló anyagot, de akkor még erről semmit sem tudtam, és azt hittem, hogy csak mi ketten vagyunk ismerői ennek a csodának, ez a mi titkunk.

A Duna is más volt még akkoriban, még nem szorították betongátak közé, lassan mélyült, és a legfeljebb évente kotort sóder olyan csillogóan tisztává tette, hogy a fél centis kishalak, apró folyami rákok, drágakőként ragyogó, színes kavicsok az alkonyati napfényben bőven adtak szemlélni, csodálni valót.

Ha jól meggondolom, alig 10 év adott egy család életében az ilyen meghitt sétálgatásokra, hiszen egy hosszabb sétára már képes, 4-5 éves gyerek, egykettőre 14-15 éves lesz, amikor – ha normálisan fejlődik – már minden más érdekli, de a legkevésbé sem egy alkonyati séta az apával. Tízszer két hét, még egy fél évet sem tesz ki, és visszavonhatatlanul elenyészik, még a lehetősége is megszűnik, új dolgok váltják fel, mégis mélyen meghatározó élmény marad, örökétig.

Ugyan úgy, mint ahogy felejthetetlen, amint Apu az ujjai között morzsolgatja, az út mentén nőtt zsálya, vagy ezerjófű leveleit, virágait, és szagolgatjuk az előtörő, semmihez sem hasonlítható édes illatokat vagy, ahogy hámozgatjuk és majszoljuk a – valljuk be roppant íztelen – papsajtot.

De jó is volt! A lányaim biztosan emlékeznek ezekre, nekik sikerült továbbadnom, de az unokáim már csak a töredékével találkozhatnak, annyi minden megváltozott időközben. Ezért is kell mesélni róla!